Beja az ország egyik legjobb hegedűse. A magyar muzsika rendíthetetlen lovagja és védelmezője. Ő műfajának a Jeanne d'Arc-ja. Na, jó! Talán túlzás. De mi van, ha mégsem? Egy szépasszony, aki tanít, és akit már az ifjaknak tanítanak. Tanítanak, mert olyan stílust teremtett, ami a világban csoda és szájtátva hallgatják a zeneértő idősek és a zeneérző fiatalok.

Beja zenél.
Péntek este. Az Akkuban, amit bezárnak a kerület furaurai. Bezárnak, mert nem értenek sem a népműveléshez, sem egy kulturális adomány kezeléséhez. Kaptak valamit, amit nem kértek ugyan, de rájuk testálták az ország - náluk kicsit előrébblátó – ikonjai. Olyanok, akik tudták, hogy kincset találtak azon a kopott belvárosi udvaron. Egy helyet, ahol együtt lehetnek a város, feledésre ítélt polgárai. Akik itt megmutathatták, hogy másságukkal is olyanok, mint te, vagy én.
Egyenlők. Sőt! Még többek is.

Beja zenél.
Sír a hangszer a kezében. És mi vele hullajtjuk a könnyeinket, mert itt sem kellünk. Itt, ahol már becenéven szólítottuk egymást és egy ritmusra járt a lábunk. Ahol barátságok és szerelmek születtek. Ahol nem volt köztünk sem jobb, sem rosszabb. Mi voltunk az Akku törzsközönsége és gerince. A maradandót és elillanót alkotók kis csapata, és akiknek ezek a csodák megszülettek.

Beja zenél.
Mert péntek van. Mert táncház van és a lelkes hívek már lecserélték utcai lábbelijüket a táncos cipőkre és csizmákra. A vak fiú a színpadra ül, és felénk mosolyog. A siket lány a falnak dőlve hallgatja a tánc ringatását. Mert egyszerre járnak a lábak és csattannak a csizmaszárak. A lányok alázattal vetik alá magukat a férfiak erejének, kik versengnek egymással a mi örömünkre. Csata ez a javából, ahol hamar lemorzsolódik a gyengébb. De minden gyengét felkarol valaki és segít neki, hogy ne veszítse el a hitét és önbizalmát.
Így vagyunk mi egy közösen ringó és lélegző egység. Eggyek a tánccal, a hellyel, a zenével.

Beja zenél.
Az együttes tagjai tudják, mikor minek kell megszólalnia, hogy az olyan legyen. Szemvillanásokkal jeleznek egymásnak és nem rontanak. A vonók is táncolnak. A húrok pedig kéjjel adják meg magukat, mint erényes asszony egy soha meg nem történt éjszakán. A dallamok betelítik a termet. Kimennek a folyosókra ahol párok ölelik egymást és barátok koccintanak. Beszélgetnek. Nem értik. Miért? Miért kell lerombolni valamit, ami egy fél év alatt olyan népszerűvé vált, hogy már vidékről is jönnek ide táncolni a fiatalok.

Beja zenél.
Egy dallam kiszökik az udvarra. Keresgél a padok között s végül megpihen egy lány fonott hajában. Egy fiú megsimítja és már indul is tovább. Kiszáll a Kazinczy utcára és elindul a Wesselényin a körút felé. Egy idős pár fülébe lopódzik, akik előbb csak lassítanak, de végül engednek neki és megállnak az utca közepén. Nem szólnak, csak keresik a dallamforrást. Péntek este egy idegen ország fővárosában sétálgatva szembejött velük az, amiért megtették ezt a hosszú utat. A tiszta forrás hűsen nyugtató valódisága. Egy ország valódi arca, amit még nem tudott átszabni a giccs és az igénytelen agymosott fogyasztói társadalom plasztikai sebésze.

Beja zenél.
Beja varázsol.
Beja ma este is mindent nekünk ad, mi lényege.

Szerintem…

Péntek este. Most úgy tűnik, hogy itt az Akkuban, utoljára szól a Méta zenekar muzsikája. Vidám temetés lesz ez, hol muzsikaszóval és tánccal kísérik utolsó útjára a még csupán első lépéseit gyakorolgató kisdedet. 
Búcsúznak tőle szülei, családtagjai, barátai, ismerősei.
És egy szeretnivaló mostoha. Erzsébetváros.
Béke poraira.

egy barát