Egyszer volt, hol nem volt...
Volt egyszer egy remete, aki a faluhoz közeli erdőben élt. Nem nagyon mozdult ki a fészkéből, mert valahányszor emberrel találkozott az előbb utóbb bántotta őt. Kerülte a társaságot. Elvolt a maga kis birodalmában, ami más szemében csak egy koszos odú volt. Nem zavarták rongyos ruhái, koszos körmei.
Ő így volt boldog.

Egy nap reggelén az erdőben sétált. A friss hó ropogott kérges talpa alatt. A hideget már nem érezte. A falu határában nézte a szánkózó gyerekeket. Hallgatta kacagásuk. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Magányosnak érezte piciny szívét. Rég érzett ilyesmit. Elhatározta, hogy bemegy a faluba.

A falu lakói tudtak a remete létezéséről, de váratlanul érte őket a megjelenése. A kovácsmestert kérték meg, hogy tudja meg tőle mit is akar a faluban. A kovács elhívta az idegent egy pohár italra a söntésbe. Sokat beszélgettek.
A remete azt vette észre, hogy idővel egyre több ember veszi körül. A csapos és a neje. A kovács felesége. A falujegyző. A polgármester. Figyelték. Ő pedig beszélt. A szeretetről. Arról, hogy miért kerülte eddig az embereket. Hogy nem látják, milyen kincs van a kezükben azzal, hogy módjukban áll megbeszélni egymással a gondjaikat. Hogy csak egymásra számíthatnak. Mert ha ők nem segítenek a másiknak, akkor ki? Hogy az élet akkor is szép, ha nincsenek tárgyak, amik birtokolják őket. Mesélt. Halkan, de odaadással.

Az egyik részeg nem tudott a kocsma pultnál halkan beszélni. Kiabált és több figyelmet követelt magának mindenkinél. Ha rászólt valaki, akkor öklével fenyegette meg az illetőt. A remete nem is értette mi történik. Próbálta csitítani a részeget is és a barátait is. Azokat is türelemre intette, akik szavaikkal a részegre támadtak. A csetepaténak a kovács vetett véget. A falu lakóinak szeme láttára rakta ki a hangoskodót a söntésből. A részeget a barátai önként követték a szomszéd falu kocsmájába. Volt, aki még integetett is utánuk. A remete nem értette. Nem mondhatja el a véleményét mindenki, ebben a faluban? Igaz más a hangnem, de a vélemény nem szabad? Van, aki így tud csak érvényesülni. Hangosan.

Beszélt. Őt engedték, mert összefogásról, szeretetről és emberségről mesélt. A hallgatósága pedig gyarapodott. Az asszonyok közelebb húzódtak hozzá. Bár furcsa szaga volt a mosdatlanságnak. Az idősek bölcsen figyelték. A gyerekek szájtátva hallgatták meséit.

Persze voltak ellenhangok a tömegben. Hol nincsenek? Próbáltak rákontrázni, de szavukat elfújta a szél és egy idő után belátták, hogy a remete nem akarja sem a faluban kiverekedett helyzetüket, sem asszonyaikat, sem egyebüket magának.
Ő csak keresi a meséi igazát.

A beszélgetésből utcabál lett. Az emberek táncoltak. Énekeltek. A polgármester örömmel figyelte az emberek jókedvét. A fiatalok végre egymásra találtak. A vének nem zsörtölődtek. Az utcabálból összeölelkezés lett. Együtt táncoltak idősek és fiatalok. A falu lakói sokáig ismételgették a remete szavait. Nem volt beszélgetés, amiben ne emlegették volna történetei tanulságát.

A remete hajnalban hazaindult. Az emberek még mindig egymással voltak elfoglalva. Beszélgettek. Vitáztak. Csak a hangnem volt más. Nem támadták a másikat, hanem érvekkel védték a maguk igazát. A házak ablakaiból fények szűrődtek ki. Már nem érezte magányosnak magát.

Talpa alatt ropogott a hó. A tiszta égbolton a hold sárgult. Az erdőben a farkasok nesze is hallható volt. A metsző hidegben egymagában sétált a vacka felé.

Hangosan kiáltott, de egy halk reccsenéssel átharapta a torkát a ragadozó falka. Az erdő árnyai még sokáig visszhangozták utolsó segélykiáltását.
De az emberek közül, ekkor már senki nem figyelt rá.

 

Szerintem...