Lassan egy hete bringázom körbe az Alföld lejobb borászatait, hogy megismerhessék a borbarátok a magyar borutat.
De ami a minap történt velem az nem semmi!
Kicsit fáradtan, de lelkesen ébredtem. A reggeli habos kakaó mellé egy velős rántottát kaptam. Ilyet még ugyan sosem ettem, de nagyon ízlett. A Vándorban eddig minden rendben volt. Mióta úton vagyok csak kényeztettek a borászok. Programokat szerveztek és igyekeztek lesni minden kívánságom.
A mai napig.
Az egy dolog, hogy a Vásárhelyi borászat Sóshalmon van. Nem gond! Csupán egy harmincas eltérés. Ráadásul a kamionokkal teli negyvenhetes úton. Ma többször volt olyan érzésem, hogy elcsap egy nagy tizenkerekű. Alig vártam, hogy lezuhanyozhassak és átöltözhessek, de nem jött össze. A “vendéglátóm” nagyívű érdektelenséggel fogadta az elképzelésem egy forró zuhanyról és az olajos szerelésem tisztára váltásáról. De közben arról regélt, hogy milyen kiváló szállást szerzett nekem.
Akkor hajrá!
Igyuk meg, fotózzuk és filmezzük le és uzsgyi! Irány a pince. Kicsit büdösebb az eddigieknél és lépni nem lehet a rendetlenségtől, de készült azért olyan kép, amin ez nem látszik. Aztán a kövidinka, ami tényleg jó volt a maga nemében és az egyetlen a környéken. A nyelvem már kezdi megszokni a valódi gyümölcs ízeit ezért a többi bora nem ízlett annyira.
Egyre büdösebbnek éreztem magam.
A megmikrózott - csontszilánkokkal gazdagított - marhapörköltet úgy vágtam be, mint az ajtót. Egy kis cukrozott bor és irány a szállás! Végre! De mégsem. Már akkor kezdhetett volna gyanús lenni a dolog, amikor közölték, hogy a kombájnos lakott ott előttem. De gondoltam milyen jól tarthatja ez a gazda a munkatársait. Tévedtem. Mikor megláttam a helyet, azt hittem viccel velem. Az volt kiírva a falra, hogy Területi Gondozási Központ. Aki nem értené ez a Szociális Foglalkoztató kicsit szolidabb megfogalmazása.
A gazda annyira büszke volt magára, hogy szinte szétdurrant. Csak azt nem értettem mire. Bekísértek a nekem szánt éjszakai menedékhelyemre. Már vártam, hogy Jáksó Laci barátom ugrik elő hamarosan valamelyik szekrényből egy idióta parókával a fején egy üveg pezsgővel a kezében.
De nem!
Ezek tényleg azt gondolták, hogy azon a kemény, tanácsi leltári számmal ellátott, domború ágyon fogok aludni egy dzsuvás párna és egy bolhás műszálas pléd társaságában. Meleg víz ugyan nem volt, de cserében hallgathattam a szomszédos vasútállomás szolgálati közleményeit.
Ha a kisstílűség növesztene, akkor akadnának emberek, akik ülve nyalnák a holdat. Nem vagyok finnyás, de ezt talán mégsem kell elviselnem.
Amilyen az aggyonisten…
Szerintem…
Utolsó kommentek