Hétfő délelőtt két vonat összeütközött Monorierdőnél.

A balesetben négyen meghaltak, közel negyvenen megsebesültek.
A politikai is kivette a részét a tragédiából.

A déli híradó már a vonatbalesettől volt hangos. Borzalmas képsorok. Az emberi lét törékenységének bizonyítékai. Darabokra tört járművek és sorsok. Egy fiatal lány életének könyve itt befejeződött. A többieké is – akik a vonaton utaztak - örökre megváltozott. A brit turista, akit órákig operáltak szintén megbánta, hogy a MÁV-val utazott. Neki mindenki szorít, hogy felépüljön.

A közlekedési miniszter a helyszínen döbben rá, hogy milyen balkáni állapotban vannak a magyar vasutak. Csak a dolgozók szakértelme és munkaszerelme az, ami összetartja még az agyon toldozott-foldozott rendszert. Ezt tetézi, hogy a színesfém tolvajok nem kímélik a biztonsági berendezéseket sem. Mások biztonságával és életével játszadoznak, mikor ellopják a kábelt, ami összeköti a szemafort és a sorompót a forgalmistával. A gyors haszon reményében még isten lábáról is ellopnák a sarut, ha tehetnék.
De miért tehetik?

A kábelek nincsenek védve eléggé? Lehet, de a baj nem itt van. Azzal van a baj, aki megvásárolja tőlük a lopott szajrét. Ők az igazi gyilkosai a - lopások következtében történt - vonatbalesetek áldozatainak. Ők azok, akiket felelősségre kellene vonni, hogy miért vesznek át mindent a tolvajoktól. Ha állami kézben lenne a színesfém felvásárlás, akkor talán más lenne a helyzet? Vagy van más megoldás is? Itt az utolsó csepp a pohárban.

Az államférfi a történelmi folyósón állva bemikrofonozott pulpitus előtt küzd a könnyeivel. Látványosan. Már-már emberien. Ami egy politikustól baromi meglepő. Az viszont nem derül ki a híradásokból, hogy kit sirat a tragédia áldozatai közül. A jobblétre szenderülteket? A sérülteket? Esetleg a MÁV elnököt vagy a miniszterét? Az előadás nem is volt annyira rossz, csak a motiváció nem lett a nézők számára teljesen világos. Persze mondhatnánk, hogy ez a közvetítő médiumok hibája. Kivágták a színielőadás elejét. De miért is hagynák benne? Megmutatták képekben, amit Gyurcsány csak szavakban tudott elmondani. Ezt lehetett akkor is tudni.  / Ha ennyit képtelenek előre átlátni a mellette dolgozó PR és sajtó „szakemberek”, akkor már mindent értek. Őszödtől, Monorierdőig. / Hiszen az önmagában nem hírérték, hogy ő is elmondja, hogy baleset történt. Ezzel nem tud bekerülni a híradókba. Az már inkább, hogy – közvetlen a baleset után - a hozzátartozóknak részvétet nyilvánít és felajánl egy szép összeget az állam és az ország nevében. Ha a baleset napján ezt jelentette volna be a könnyeivel küszködve, akkor az hitelesebb lett volna. Aztán másnap ismét szerepelhetett volna azzal, hogy harakirit követtek el a vasút vezetői. Két nap, két hír. Két megjelenés és jobb színben tűnhetett volna fel a népszerűségért kapálózó miniszterelnök.
Emberszagú lehetett volna, de így egy kicsit műanyag íze volt a könnyeinek. Így csak az jött át a médián, hogy Gyurcsány siratja a miniszterét.

Persze a média sem volt sámli. Ha tehették volna az ütközést is élőben közvetítik. A reggeli műsorban a megtisztított helyszínt mutogatták műholdas kapcsolat segítségével. Az volt a hír, hogy ott volt egy nappal korábban a baleset. Ezt kellett élőben megmutatni a dolgozni induló tévénézőknek. A sok hülye meg nézi, hogy nem lát semmit. Ebben az egymást túllicitálni igyekvő kereskedelmi televíziózásban a hírérték fontosabb, mint a kegyelet. Inkább gyertyát gyújtanának az áldozatok emlékére. Ha egy kevés jóérzés maradt volna bennük, akkor a baleset másnapján délelőtt fél tizenegykor – amikor a baleset történt - meghúznák a mozdonykürtöket és félrevernék a harangokat, nem pedig a szenzációt keresnék ott, ahol a hátrahagyottak fájdalma van már csupán.

Ha már a holtakat nem tisztelik, akkor legalább egy kicsit gondolhatnának az élőkre.