A Bartók Béla úton sétálva egy ismerős arcra lettem figyelmes. Járása és vonásai megöregedtek ugyan, de ő volt. 
Egy világhírű magyar.

Az a zug, amit szívből szeretünk, az a világ.
/ Oscar Wilde /

A járdán baktatott jellegzetesen sötét ruhájában. Megfehéredett haja világított gallérja felett. Ismerős vonásait megkezdte ugyan az idő, de szemeiben még mindig a régi tűz égett. Bizonytalanul kerülgette a járókelőket, akik figyelemre sem méltatták. Úgy mentek el mellette, hogy egy pillantást sem vetettek rá.

Messziről néztem. Kíváncsi voltam megfordul-e utána valaki. Senki nem ismerte fel. Igaz ő sosem szerepelt a bulvársajtó szenzációhajhász, de mégiscsak semmitmondó hasábjain. Nem vetkőzött nyilvánosan mezítelenre és nem voltak kétes szerelmi ügyei. Ő "csak" filmeket rendezett. 
Nagyon szép filmeket.

Gyermekkorom legszebb évei, azok voltak, amikor édesanyám munkatársát kinevezték a városka mozijának üzemvezetőjévé. Állandóan a sötét nézőtéren voltam. Bementem a négy órás vetítésre és csak az esti után mentem haza. Imádtam a filmeket. Voltak olyan alkotások, amiket kétszer esetleg háromszor is megnéztem. Belém ivódtak képek, hangulatok és párbeszédek.

Tanár úr filmjeit is nagyon kedveltem, mint a magyar rendezőkét általában. Gyakran olvastam utána a történeteknek, vagy idősebb, sokat látott barátaimtól érdeklődtem felőlük. Ők pedig elhalmoztak az élményeikkel. Tátott szájjal hallgattam olyasmikről, amik valamiért nem kerültek be a történelemkönyveimbe.

Leggyakrabban édesanyámmal vitattam meg egy filmet, hiszen ő mindig is nyitott volt nyiladozó értelmem csiszolására. Nagyokat tudtunk - és a mai napig tudunk – vitatkozni. Bármin.
Szerencsés voltam, mert olyan közegben nevelkedhettem, ahol írók, festők, zenészek, színészek vettek körül. Ez persze nem nekem szólt, hanem ezzel járt édesanyám munkája. Volt, hogy egy ismert humorista miatt kellett mellette aludnom, mert a híres ember elbitorolta az ágyikómat. Ez akkoriban így ment. Még nem volt mindenkinek autója. A még kevésbé befutott művészek a fellépéseikre vonattal mentek. Ha nem volt az előadást követően már több vonat, akkor megaludtak valahol, ahol lehetett. Nálunk lehetett. Gyakran voltak vendégeink olyan emberek, akikből később ismert és szeretett művészek váltak. Sokat köszönhetek ezeknek az éjszakába nyúló beszélgetéseknek is.

Tanár úr sétál.

Szerencsémre dolgozhattam vele egy filmjében. Asszisztensként lestem minden szavát és iránymutatását. Soha nem emelte fel a hangját. Türelmes és megértő volt. Egyben határozott és céltudatos is. Tudta mit szeretne látni a vásznon. Nem is adta az eredeti elképzeléseinél alább. Halkan is tudott instruálni. A színészek pedig rajongásig szerették, ahogyan rávezeti őket egy szerep lelkére. Szerette és törődte a munkatársait. Ez látszik is a végeredményen. 
Mikor megkapta a filmművészet legnagyobb elismerését, akkor is szerény tudott maradni. Csak halkan jegyezte meg az állva tapsoló világhírességeknek, hogy köszöni, hogy ott lehet. 
Mindig a legnagyobbak tudnak a legkisebbek lenni. Mert nekik már van mire szerénynek lenniük.

Tanár úr magában van.

Nem veszi körbe siserehad, mint a filmforgatáson. Szeme mosolyog, mint mikor a televízióban vetített filmtörténeti sorozatát elemezte. Köztünk sétálgat, gondolkodik, dolgozik. Világsztár. Ő tényleg az. És most a buszról leszálló, figyelmetlenül sietőktől ő kér elnézést, hogy épp arra jár.

Miért mondom el ezt itt? Nem tudom. Hátha tanulunk tőle valamit. Jószándékot, megbocsátani tudást. Szerénységet és egy kevéske megértő türelmet egymás iránt.
Mert szükségünk van rá!

Szerintem…