Ebben az írásomban sincs semmi politika! 
Ez csupán egy álom. 
Az álom pedig az ember érzéseinek - néha szürreális - lecsapódása

Bár kívülről újnak hatott belül mégis réginek tűnt. Mikor benyitottam egy az ajtó fölé szerelt piciny csengettyű jelezte az érkezésem. A fabútorok édeskésen pácos illata telítette be a boltot. Élvezettel szívtam magamba a légkört. Jól esett egy picit megszabadulni a rohanó város zajától. A boltos egy alacsony, ősz, zsidóember. Mosolyogva köszöntött és invitált, hogy nézzek körül bátran.

A polcokon kották és lemezek sorakoztak. Várták, hogy valaki rájuk találjon. Mesterművek és szösszenetek versengtek a vevők figyelméért. Ahogy telt az idő úgy ismertem meg egyre jobban a kínálatot. Voltak utánzatok és eredeti művek. Élvhajhász és hatásvadász szólamok. Mulatságos és elgondolkodtató felvonások. Mint a kinti világban úgy itt is volt mindenféle szín és hang. Csodálatos keveréke volt ez a hangulatoknak.

Aztán igyekeztem jobban megismerni egy-egy felcímkézett polc tartalmát. Az egyik ilyen stílus a másik olyan hangzás. A harmadik amolyan hangszerelés a negyedik emilyen karmester. És mindegyik ugyanabban a zeneboltban. Sokszínű volt, mint a világ és ettől volt csodálatos. Csak az volt furcsa, hogy a maga módján mindegyik érték volt, de egymás mellett teljesen disszonáns volt a hangzásuk. Valamiért ezek a zenék nem tudtak közös hangon szólni.

Úgy döntöttem teszek egy próbát. Levettem egy fél tucat lemezt és feltettem őket hat körbeállított gramofonra. Felhúztam a szerkezeteket és a ritmusra forgó bakelit korongok barázdáira helyeztem a tűket. Beálltam középre és figyeltem. Eleinte majdnem kialakult egy szerethető összhang, de ahogy egyre több hangszer kapcsolódott be a játékba, úgy lett hangosabb és erélyesebb a hangzás. Eleinte bosszantott a dolog, mert addig azt hittem, hogy kicsit több érzékem van a harmóniához, de egy idő után már kifejezetten szórakoztatott a hangzavar. Nevetve álltam és figyeltem hogyan kiabálnak el - ügyet sem vetve a többiekre és a hallgatóságra - egymás mellett az ütősök és a fafúvósok. Ugyanabból a kottából játszottak, de mégsem tudtak élvezhető hangzást produkálni.

A nagy tölcsérekből áradtak felém a hangjegyek. Csak álltam és hallgattam. Vezényelni eszembe sem jutott. Ahhoz sosem volt bennem elég ambíció. Hamar elfáradtam a sok dallamtól, ami nekem esett, ezért kiszálltam a körből. Kívülről figyeltem, ahogy a lemezek körbe-körbe forognak, és mindig ugyanazt üvöltik egy másik tölcsér felé, ami szintén ontotta magából a maga ütemeit nem figyelve senki másra. A harmadik és a többi is folyamatosan csak ugyanazokat a taktusokat szórták magukból megállíthatatlanul. Ebben a helyzetben egyet tehettem csak. Kívülállóként vártam, hogy mi lesz ebből.

A boltos próbálta megállítani a kísérletet, de az addigra már önjáró lett. Kiment az ajtón a városba. A házak ablakaiban tölcsérek jelentek meg és hányták magukból a recsegést. A recsegés pedig egy nagy zajjá olvadt össze, amiben már nem volt felfedezhető sem egy dallam, de még egy hangjegy sem. Az emberek nem hallották egymás szavát. A madarak elrepültek a világ másik sarkába. A zenészek kardjukba dőltek. A műértők és naiv érdeklődők pedig vattát dugtak a fülükbe.

A boltos a nagy zaj mögül szomorúan nézett rám. Látszott rajta, hogy nincs ereje visszafordítani a folyamatot. Eleinte még megpróbálta halk szóval elmesélni a világnak a harmónia szépségét és a zene megfoghatatlan mondanivalóját, de eleinte senki nem értette. Nem akarta érteni. 
Vagy felfogni? 
Később senki nem hallotta.
Aki érthette volna annak vatta volt a fülében. 

Szerintem...