Történt egyszer, hogy megsúgta neki egy alvócimborája, hogy az öreg király napjai megvannak számlálva. A másik elszólta magát a bugyborékoló langyos vízben, hogy az utódjelöltnek média segítségre van szüksége, hogy a neve közszájon forogjon. A közszájon forgás nagyon ment a firkászunknak, ezért megkereste és szakmai tanácsokkal látta el – kéretlenül is - a királyfit.

 

Pár héten belül a csapból is az új királyjelölt neve folyt. Ömlengve zengedezett róla az ország összes kerületi és városi lapja. Idejét lekötötték a beszédek és az interjúk. Országjáró hakni körútjára magával vitte újdonsült média-tanácsadóját is, aki addigra elhitte magáról, hogy ő csinál majd uralkodót a királyfiból.

 

A koronázás után a firkász felhagyott eredeti mesterségével, mert belekóstolt az udvar lakájainak kényelmes életébe. Megtetszett neki a tanácsadói semmittevés. Sokat mutatkozott az új király társaságában. Szerette, ha a lapokban ő is látszik a háttérben. Ezeket a képeket rendszeresen kivágta és egy albumba ragasztgatta.

 

Persze voltak, akik ezt a szerepet látván megkeresték őt, hogy segítsen nekik a kiskapun bejutni a királyhoz. Ő pedig mindenkinek mindent megígért. Persze nem ingyen. Embereket emelt maga mellé, majd dobott vissza a semmibe. Életeken gyalogolt át és családokat tett tönkre. Mindezt persze a király tudta nélkül. A trón mögött.

 

Egy nap egy lovag megálmodta, hogy kulturális menhelyet épít az ország szép nyomorúságában tengődőinek. Meg is találta a megfelelő helyet egy a várhoz közeli birtokon. Az épület romokban. De a galambhullák bűze ellenére meglátta benne azt, amit keresett. Elkezdte évekig tartó munkáját. Katonáival követ hordott és maltert kevert. Festett és vakolt. Takarított és épített.

 

Egyszer a firkász hallván a dologról fantáziát látott benne és felajánlotta a lovagnak a befolyását. Segített is. Pénzt és elvi támogatást is szerzett a jó ügynek. Ha kellett a minisztereket és talpnyalókat fenyegetett be, hogy befeketíti őket a király vagy a sajtó előtt. Mint egy hadvezér tört a cél felé, míg el nem érte. Megnyitottak. Igaz a birtok tulajdonosa még nem adott róla nekik papírt, hogy azon a helyen tevékenykedhetnek, de szóban örömmel megígérte. A lovag a katonáival berendezte és kezelte a menhelyet. Jöttek is az emberek. Napról-napra egyre többen. Mindenki csak dicsérte az ötletet és a megvalósítását. A szomszéd országok királyai követeket küldtek, hogy megnézzék mi ez a csoda, ami azon a birtokon született.

 

A firkász viszont nem akarta kivenni a részét a napi feladatokból. Ahhoz nem volt kedve. Viszont elvárta volna, hogy a katonák hajbókoljanak előtte és még tizedet is fizessenek neki az adományokból. Hatalmát gyengének érezvén úgy döntött, hogy erejét fitogtatva elkezd valami kegyetlen - sértett női és szakmai hiúságból eredő - játszmát. 
Ennyit a meséről…

 

Míg mások a napi életét szervezték a menhelynek, addig a firkász a királynak beszámolt arról, hogy milyen remek dolgot alkotott. Ő. Egymaga. De most az a hűtlenül áruló lovag elakarja bitorolni tőle, amit ő kínkeservesen felépített a szegényeknek.

 

A király hitt a hazugszónak és elhatározta, hogy elveteti a menhelyet a lovagtól. De ehhez a birtok tulajdonosát is a lovag ellen kellett valamilyen eszközzel fordítani. Ment is a szópárbaj rendesen. Hitről és adott szóról. Árulásról és megalkuvásról. Mígnem a földbirtokost egy este váratlanul elvitte a zsandár. A magára maradt szolgák pedig nem tudták mit tegyenek, ezért tanácsot kértek a királytól, aki oldalán a fülbesúgó firkásszal kegyesen kiadta a rendeletet, hogy a lovag legyen száműzve az általa megálmodott, kitalált, felépített, berendezett és folyamatosan csinosított helyről. Amit persze a firkász azonnal a földdel tesz majd egyenlővé, mert ha az övé nem lehet, akkor ne legyen senkié. 
Mint az építőkockákkal játszó kisgyermek. 
Épít, hogy rombolhasson.

 

Hogy mi a mese tanulsága? 
Nem tudom, mert sem a lovag, sem a katonák nem adták még fel!

 

Szerintem…