Furcsa álmom volt.
Fogyasztói társadalomban éltem és csak egy adat voltam a többiek közt.
Egy olyan világban találtam magam, ahol csak akkor fontos a véleményem vagy a hangom, amikor szavazni kell.
De én nem erre szavaztam.

“Az ember nem vágyik mindig feladatra. Létezik olyan, hogy szent tétlenség, annak megművelése, melyet mindeddig szégyenteljesen elhanyagoltunk.”
(George MacDonald)

Egy voltam azok közül, akik keményen dolgoznak, hogy olyan munkájuk lehessen, ahol ki tudják fizetni a tandíjra felvett kölcsönüket. Ahol mindenki eladósodott, mert így csendesebbek és kezelhetőbbek. Ahol ezért se szakszervezeti mozgalom, se más érdekképviselet nincs. A munkahelyén az adós csendben elvisel mindent, mert fél, hogy kiteszik az utcára és nem tudja fizetni a havi részleteit annak az adósságnak, amit azért vett fel, hogy tanulhasson, hogy legyen munkahelye, hogy fizethessen. Adósok országa ez. Hiszen az eladósodott ember reménytelenné válik, egy reménytelen ember pedig nem akar beleszólni a nagyok dolgába. Ezért tartják az embereket pesszimizmusban. Tanult, egészséges és öntudatos embert nehéz irányítani. Az adós nem meri kinyitni a száját és nem meri elmondani a véleményét, arról a rendszerről, ami eladósította. Három munkahelyen dolgoznak és belerokkannak. Akkor pedig még jobban kiszolgáltatottá válnak.

Ahol nem ingyenes az egészségügyi ellátás és az egészségbiztosítók eldönthetik, hogy vállalják-e a biztosításomat vagy sem. Ahol utólag megtagadhatják a kezelésem költségeinek a kifizetését. Ahol a bajban az emberek nem segítenek a másiknak, hanem még löknek is rajta egy nagyot. Ahol családok adósodhatnak el, ha az egyik gyermek megbetegszik vagy balesetet szenved. Ahol a gyógyszer-gyártók annyit kérhetnek a termékeikért, amennyit akarnak, hiszen a beteg a gyógyszeren nem spórol és ha kölcsönt kell felvennie, akkor is megveszi hiszen élni akar és ezért egy életmentő gyógyszer kisebb vagyonba kerül. Ahol a börtönbe zártak jobban élnek, mint a becsületesek, akik kint vannak. Ahol nem ember vagyok csak egy adat. Egy olyas valaki, aki előbb utóbb beadja a derekát a rendszernek és megbetegszik. Akkor viszont már nincs hová hazamennie, mert a lakásának áráért látták el a kórházban. Ha ellátják de már nem tudja tovább fizetni a kórházi költségeket beteszik egy taxiba vagy mentőbe, hogy vigye, ahová akarja.

Ahol hiába fizettél évekig egy lyukas zsákba havonta nagy összegeket, amikor neked lenne szükséged segítségre, akkor nem ad az állam. Az állam, aki akkor is behajtja rajtad a magáét, ha te ebbe beledöglesz. Viszont ha bajba kerülsz, elfordul tőled. Éhen halhatsz a nyugdíjadból. Abból, amit vontak tőled évtizedekig. Senki nem nyitja rád az ajtót, hogy élsz-e még. Senki nem veszi észre, hogy bajod van. A gyerekeid az adóságuk törlesztésével vannak elfoglalva. Nincs idejük még a saját gyerekeikre sem nem, hogy rád. Te pedig belebetegszel a magányba, a keserűségbe.

Felriadtam.
Kipattant a szemem. Hiszen én nem ilyen világban élek. Itt, ha beteg vagyok, alanyi jogon ellátnak. Sőt megkérdik, meddig szeretnék pihenni. Arra az időre kapom a fizetésemet, aminek több mint felét az állam vállal át a munkáltatómtól. Ahol nem luxus betegnek lenni és nem az anyagi helyzetemtől függ az ellátás minősége, hanem a szükségleteimtől. Ahol alapelv a szolidaritás. A jómódúak fizetnek a szegényekért. A lehetőségeik szerint adnak és a szükségleteik szerint kapnak a polgárok egymástól. Ahol a betegség megelőzése is fontos. Nem csak az államnak, hanem a munkaadóknak is. Ahol nem büntetnek meg, mert beteg vagyok. Az a fontos az államnak, hogy a polgárai teljesen meggyógyuljanak és nem az, hogy minél hamarabb vegyék fel a munkát. Ahol nem kell várakozni a kórházakban, de az orvos fél órán belül meglátogat, ha rosszul érzed magad otthon és ezért nem kell külön fizetned.

Ahol a család a legfontosabb. Az állam segítséget ad a kisgyermekes anyáknak. Nem anyagit. Kézzelfoghatót. Hetente kétszer négy órára jön egy közalkalmazott és segít a kismama válláról levenni a terheket. Tanácsokat ad és segítő kezet. Ha kell, főz, mos, takarít. A gyerekek a legjobb kezekben vannak az óvodákban és az iskolákban is. A képzés színvonala nagyon magas. Fontos az államnak, hogy polgárai használható tudást szerezzenek. Az egyetem ingyenes, mégis magas színvonalú.

Heti harmincöt óra munka mellett a törvény kötelezi a munkaadót, hogy évente legkevesebb öt hét fizetett szabadságot adjon neked. Így marad időd a családodra, gyerekeidre, magadra. Igaz magasak az adók, de a nagy jövedelemből ezeket nem gond kifizetni. Ráadásul munkát ad az állam az embereknek. A sok szociális szolgáltatáshoz sok közalkalmazott kell. Ők is fizetnek adót és a többiekkel együtt viselik a közösség terheit. Ők is tagjai egy csapatnak.

Együtt sírunk, együtt nevetünk.

Én ilyen világban élek!

Közben teljesen felébredtem. 
Nagyot nyújtózva néztem ki az ablakon, ahol a hajnali nap már mandarin sárga palástba öltöztette kedvesét az Eiffel-tornyot.

Szerintem…