Hajnalig zokogtam, pedig nem lett volna szabad

Kimentem az éjjeli esőre, hogy mossa az arcom

Jártam a fényes utcákat, reménytelen keresve

Megijedtem, hogy elveszítethetlek most örökre
 

Ez héjanász, minden szavunk felemel, majd megaláz

Szótlan ütünk, majd zokogva és némán fogadjuk

A lelkünkön a sebeket csak mi látjuk és mi tudjuk

Csak más nem tudhatja, azokat a foltokat rajtunk


Véget kell vetni ennek az őrületnek, mert felemészt

Égek belül olthatatlan és zakatolok rendezetlen

Nem lenne szabad ennyire szeretnem, nem és nem

De ha mégis, akkor itt és most, csak te és én, örökké