„A törvénymódosítás célja a családon belüli erőszak visszaszorítása – ezért a minősített eset kifejezetten a családon belüli erőszakról szól. Az új törvény értelmében súlyosabbnak minősül, ha a zaklatást, illetve a veszélyes fenyegetést az elkövető volt, vagy jelenlegi házastársa, élettársa ellen, vagy nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére követi el”

Manócska tíz éves volt, mikor elváltak a szülei. Egy kis faluban ez nagy hír volt. Az amúgy is szégyenlős kislány akkoriban nem ment ki egyedül az utcára. A közeli kisváros iskolájába busszal járt, amire édesanyja tette fel reggelente. Esténként csak öccsével játszott, akit gyermekeként szeretett. Akkoriban sokat sírt, de csak éjjel a párnájába, hogy ezzel se fájdítsa édesanyja szívét.

Egy nap egy férfi állt a küszöbön és határozott hangján az édesanyját kereste. Beinvitálta. Vízzel kínálta. A fiatalasszony nem magyarázkodott. Azon az estén sokat beszélgettek. A párna mégis könnyáztatta lett reggelre.

A férfi hamar belopta magát a fiútestvér szívébe. Az anya ennek nagyon örült. Talán most rendbe jön az életük. Kirándulni jártak. Közösen szépítgették a házat és a kertet. Már a pótapajelölt vitte a gyerekeket autóval az iskolába. Megváltoztatta és boldogabbá tette a csonkacsalád életét.

Egy nap reggelén Manócska a reggeli tejeskávéját iszogatta egyedül a konyhában, amikor az édesanyja szobájából kilépett és a fürdő felé indult a férfi. Megállt a konyhaajtóban és hosszasan végigmérte a kislányt, aki kis hálóruhájában csak állt a hideg konyhakövön szorongatta a bögréjét. Kis trikója már domborodott. Nagy kék szemei fekete haja mögül figyeltek. A férfi felé lépett, de ekkor a gyerekszobából kiáltás hallatszott. A kicsi gyermek hiányolta nővérét. A lány bögréjét letette és a kis résen - amit az ajtó és a kéjesen vigyorgó alak között talált – kiosont az öccséhez. Szinte a bőrén érezte, hogy egy szempár rátapad.

Középiskolába Pestre járt. Kollégista akart lenni. Ahogy nőiesedett, úgy kezdett görbülni is. Vállat előre nyomva próbálta leplezi, hogy van teste. Hétvégéken hazajárt. Eleinte csak a hétfő reggeli visszaindulást csalta el, majd a péntek délutáni megérkezést is. Így csak egy éjszakát kellett egy fedél alatt töltenie azzal a…

Elhatározta, hogy főiskolára megy. Nem vették fel ezért munkát vállalt. Édesanyja könyörgött neki, hogy menjen haza. Nem ment. Oda nem. Csak az élettárs tudta, hogy mi az oka a lány ellenállásának. Gyakran figyelte hogyan él a nagyvárosban. Követte. Hívogatta telefonon. Az albérletében olyan kapcsolatot alakított ki – mézesmázos stílusával – a főbérlővel, hogy az naponta beszámolt a leány napjairól. Aztán minden megváltozott.

A lány megismert egy férfit, aki nem úgy nézett rá, mint nőre, hanem mint barátra. Sok időt töltöttek együtt. Másik albérletet kerestek. Manócska azt vette észre, hogy önzetlenül törődnek vele. Megfogta valaki a kezét. De nem úgy! És nem azért! Hagyta magát. Sodorták az események. Egy este együtt főztek az új albérletben. Sokáig beszélgettek. Ekkor mondta el, hogy miért menekül otthonról. A leskelődéseket. A fogdosásokat és a pofonokat. Azt, hogy az édesanyja nem tud az egészről semmit, mert megfenyegette az a „férfi”, hogy az öccsén áll bosszút, ha kitudódik. Azon az éjszakán egymáshoz bújva aludtak el. Bár a srác nyitott szemmel.

A következő pár hónapban sokat beszélgettek, találkoztak. Gyakran volt fültanúja hogyan magyarázkodik Manócska az édesanyjának, hogy miért nem megy oda. De persze ment is. Néha. Mert az öccse nagyon várta. Ilyenkor görcsberándult gyomorral aludt, telefonnal a kezében. Gyakran hívta a lelki társát, aki száz kilométerrel arrébb ugyanolyan feszülten várta őt haza.

Egy éjjel olyasmi történt, amire egyikőjük sem számított. Spontán. Szavak nélkül. Gyönyörű könnyedséggel. Óvatos törődéssel. Azon a hajnalon minden megváltozott. A kislányból nő lett. A barátságból boldog szerelem. Húsvétkor már együtt laktak. A telefonok egyre gyakrabban követelőztek, de hiába. Már nem voltak hatással a lányra. Egy este Manócskát autó várta a munkahelye előtt. Mikor kiszállt a pasas, a leány összerezzent. De már nem félt. Üvöltött vele. Fenyegette. Megütötte. Manócskára ez már nem volt hatással. Már csak az otthoniakat féltette. Azon a napon elhatározta, hogy másik munkahelyet keres.

Gyakran nem találta a helyét a lakásban. A körmét tövig rágta. Hajában ősz szálak jelentek meg. Szerelme nem bírta nézni, de a lány nem engedte, hogy bármit is tegyen. Bár tudta mi lenne a megoldás. Nem merte megtenni. Teltek a hónapok. Új munkahely és a hőn vágyott főiskola.

A párja ment vele, ha hazament. Érdekes találkozások voltak ezek. Izzott a levegő az édesanya háta mögött. Ment az adok-kapok az asztal alatt. Virágnyelven. Kegyetlen csaták voltak. Csak csatát nyertek.

Az élete megtalálta a rendes kerékvágását. Az öccse cseperedett az édesanyja sírdogált, de örült a lánya boldogságának. Csak otthon is minden rendben lenne. De nem volt, mert lezáratlan ügyek voltak. Gonosz ügyek. Manócska egy nap meglepőmódon azt kérte kedvesétől, hogy nem menjen vele a szülői házba. Nagy elhatározásra jutott. Elég volt. Elmondja.

Azt ezt követő események rémisztőek. Az asszony számon kérte a történteket az élettársán, aki tagadta, majd egy idő után mikor már magával került ellentmondásba, beismerte. Ekkor megkérték, hogy hagyja el a házat. Elment. Aztán mikor Manócska visszautazott Pestre a kirakott vad először csak könyörgött volt asszonyának, majd fenyegetőzött végül ütött. Nem is akárhogy. Viperával verte meg a védtelen asszonyt. Szilánkosra törte a kézfejét, amivel a fejét védte. Az alkarját és a vállát.

A rendőrségen közölték, hogy a pasas épp feljelenti önmagát. Enyhítő körülmény. Viszont nem tartják bent. Nem tehetik. Csak akkor tehetnek bármit is, ha megismétlődik az eset. Viszont a házba be kell engedni, hiszen két hete bejelentkezett oda. Ennyit a rendőri segítségről. Ekkor szerencsére kiderült, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt. Mentő várta a kapitányság előtt és visszavitte, oda ahová való.

Manócska szabadságot vett ki és rohant haza. Kedvese ott segítette, ahol tudta, de volt egy két pont ahol elakadtak. Azokon a helyeken, ahol segítséget ígérnek. Ezek az alapítványok csak november vége és február eleje között hangosak, de akkor nagyon. Ekkor dönti el az emberek többsége, hogy kinek adják azt a bizonyos egy százalékot. Telefonáltak ide is, oda is. Mindegyik helyen átirányították őket egy másikra. Aztán a kör egyszer csak bezárult. Senki nem tehetett semmit. Ilyenek voltak a törvények.

Most talán változik valami, mert sajnos vannak emberek, akiket nem szabad közel engedni a másikhoz, mert nincsenek érveik csak erejük és indulatuk. Ebben a tulajdonközpontú világban sajnos nehezen látják be az emberek, hogy a társ nem tárgy, amit birtokolni lehet, hanem egy önálló személyiség, aki dönthet úgy is, hogy új útra lép. Ezt nem lehet megakadályozni csak elfogadni.

Ha valaki megüti a másikat az igenis bűntény!

Ezt is meg kellene megtanulnunk.