Ezeknek az embereknek nehezére esik - a magukat szerencsésnek mondható - épek pályáján létezni, mert a világ nehezen fogadja el a másságot.

Legyen az bármilyen. Nem tudják kezelni. Nem tanulták meg. Morfondírozhatunk rajta, hogy ez kiknek a hibája. Az oktatásé-e vagy a családé, de ez még nem segít megoldani a problémát. Vannak alapítványok és egyéb intézmények, ahol igyekeznek megtanítani a többséget a figyelemre és a toleranciára. De sajnos ezek nem kapnak igazán hathatós támogatást a munkájukhoz. Nem pénzről beszélek.
Az a legkevesebb.

 

Olyan programokra lenne szükség, amelyek felhívják a figyelmet arra, hogy a másság nem kirekesztendő, hanem elfogadandó dolog. Hogy attól lesz valaki több, ha minél több dolgot tud magáévá tenni. Elfogadni. De legalább tolerálni. Legyen az bármi. Fiatalkoromban sokat voltam valamilyen okból hátrányosabb helyzetben élő gyermekek között. A mentőautón is sok olyan hatás ért, amit a hétköznapi ember észre sem vesz. Talán ezért lettem ezen dolgokra nyitottabb.

 

Megfigyelted, ha törött végtaggal jársz a városban, akkor összemosolyognak veled a sorstársaid? De amint leveszik a kemény terhet, akkor már nem szúrnak szemet a fehérlő gipszek. Valami egycsapásra megváltozik a családodban, ha egyik szeretted baj éri. Mindjárt megoldást követelsz a bérházad bejáratának átépítésére és átsegíted az összes fehérbotos embertársad a zebránál, ha átmenne, ha nem. Hirtelen más szemmel nézed a téged körülvevő világot és az embereket.

 

Miért kell megvárni a bajt? Miért nem lehet megtanulni a fogyatékkal élőkkel való kapcsolatot? Ez nem kerül pénzbe. Sok minden más persze igen. Az akadálymentesítés és az egyéb nehezen közlekedőt segítő dolgok. Tudtad, hogy a fogyatékkal élők többsége szinte alig mozdul ki a megszokott közegéből, mert a minimális figyelmet sem kapják meg a társadalomtól? Nem szerveznek nekik olyan programokat, ahol találkozhatnak ép polgártársaikkal és elmondhatják nekik, hogy miben tudnának nekik segíteni. És ahol bebizonyíthatják, hogy ők is érnek annyit, mint bármelyikünk. Sőt! Legyen az élet bármely területe. Ők is szomjazzák az emberi, az emberibb kapcsolatokat. Keresik a szerelmet és a boldogságot. Élvezik az életet. Olyan dolgokat is észrevesznek, amit mi épek nem is sejtünk. A szagok, az ízek, a színek, az érintés és a hangok más értelmet nyernek, ha figyelsz rájuk. A mozgás szabadsága is értékké válik. És ezek az érzések az ép ember gondolatvilágát is szabaddá teszik. Rájön, hogy mitől szép a világ. Nem tárgyaktól vagy a hatalomtól, hanem az átélt élménytől és érzésektől.

Hatalmas rádöbbenés lenne ez a televízión és a számítógépeken felnőtt generációknak. Igen. Van élet ezen bolygón! Nem a kocka hasú pasik és dúskeblű szőke plázacicák irányítják a világot. Ők csupán termékei egy a fogyasztói társadalomból jól profitáló közeg torz elvárásainak.

Az igazi értékeket nem lehet széfbe zárni vagy eladni. Azokat elég lenne észrevenni.

 

Találtam egy helyet. Budapest belvárosában. Kifejezetten azokra összpontosít, akik hasonlóképp gondolkodnak az elértéktelenedni látszó kulturális társadalmunkról. Ahol mindenkire figyelnek, és olyan közegben adnak nekünk élményeket, ami maga is figyelemreméltó ebben a figyelmetlen világban.

 

 

Szerintem...