Békés Pál emlékére.

Volt az életemnek egy szakasza, amikor egy Londonban megjelenő újsághoz volt közöm. Ennek kapcsán néha előfordultam a szigeten. Ez akkor volt, amikor magyaroktól visszhangzott a metropolis. A magyar kulturális évad – a Magyar Magic – próbálta megmutatni a ködös Albionnak, hogy kis hazánknak is vannak rejtett értékei. Gyakran sétáltam a belvárosban. Figyeltem a londoniak mozgalmas életét. Üldögéltem a gondosan karbantartott tenyérnyi és kerületnyi parkokban. Néztem, hogy nekik mitől megy olyan magától érthetődően az, ami nekünk soha nem jött össze. Miért képesek figyelni egymásra és az őket körülölelő környezetükre.

Érdekes, de felületes tanulmányok voltak ezek.

Egy kávézó teraszán rég látott ismerős arcra lettem figyelmes. Régi hangulatok ragadtak magukkal. Minden bevillant. Woody Allen messziről felismerhető, káromkodásra hajlamos, értelmiségi eszmefuttatásai a világ apró és az élet nagy kérdéseiről. Adrian Mole összes kínszenvedései és azok fanyar humorba magyarított leiratai. Az a történet is ezen a szigeten játszódik. Ezeket mind ettől a teraszon kávézgató íróembertől kaptuk.
Mi magyarok. Lefordította és minden flanc nélkül fogalmazta meg úgy, hogy azok feledhetetlenné tegyék az alkotókat.

És Pali mosolyog...

Megismer. Bár nem hiszem, hogy pontosan emlékszik rám. De ez a harmadik mondat után már nem is fontos. Most itt vagyunk Londonban - a kultúra fővárosában - és kávéval a kezünkben elmélkedünk. - Lételememmé vált az utazás. Képtelen vagyok hosszabb ideig meglenni nélküle, s persze minden megtett méter és kilométer a határokon belül és kívül ahhoz a földdarabhoz visz közelebb, amelyen élek. Feladatomnak tekintem, hogy megértsem ezt a földdarabot, s azokat, akik rajta élnek. – mondta egyszer és ehhez tartotta is magát. Bárhol is járt a világban sosem jött haza üres kézzel. Csak hasznos dolgokkal volt tele madárlátta tarisznyája.

Napokkal később a Greenwich parkban egy Temze-partra emelt vitorlás melletti padon üldögéltem, mikor már messziről mosolyogva integetett. Tényleg Londonba kell jönnünk, hogy akikkel évekig nem találkozunk Pesten, azokkal véletlen összefussunk? Volt időnk csavarogni egy kicsit. A folyó alatti alagúton indultunk vissza a belváros felé. Csodás rejtekeket fedeztünk fel. Titkos kerteket és a turisták által nem ismert helyeket. A felületes szemlélődő elől elrejtett kincseket.

És Pali mesél…

Szerelmesen és csillogó szemmel. Imádta Londont. Amin nem lehet csodálkozni. Összeillettek. A titkaival és a kiismerhetetlenségével együtt. Hiszen ez a sokat látott asszony minden sebhelye ellenére az évszázadok során csak szépült.

És Pali szerelmes...

Majd a nap végén leültünk kedvenc kávézónk teraszára.

„Hallgatunk, kortyolgatunk. Hol ő fizeti a kávét, hol én – egyikünk sem áll valami jól. Korrektek vagyunk, barátságosak, és némileg távolságtartók.
Elváláskor enyhén, derékból meghajolunk és lassan, tagoltan, látványos udvariassággal köszönünk : - A viszontlátásra. – Mert azért sejtjük: előbb-utóbb újra összeakadunk majd valahol.”

Szerintem...