Apámnak…

Nem fogjuk egymás kezét. Inkább az előttünk – lehorgasztott fejjel - battyogó hátát nézzük. Hűvös szél fúj a Duna felől. Az elsőknek potyognak a könnyei. Nem bírják a hideg szembe szelet. A kisfiú kis kabátkája alatt több réteg pulóver. Ő édesanyja kezét szorítva szedi apró lábait a sok fölnőtt között. Mindenki szomorú.
Talán csak a nyálkás idő miatt?

Hajnalban keltették fel, mert idegen bácsik álltak az ebédlőben. Arcukon az álmosság mellett az elszántság is megfért. A lépcsőházban találkoztak a szomszédban lakó fűszeres bácsival, aki mindig fülig érő szájjal adott neki egy cukorkát, ha arra jártak az anyuval. Most nem mosolygott. A lépcsők visszaverték a csizmák fenyegető kopogását.

Egy lövés dördült. A lépések szaporábbak lettek. A morcos férfiak kiabálni kezdtek. Anya magához ölelve vitte a fiúcskát az utcára, ahol már több ismerős arcot látott. A zongorahangolót, a rajzolós bácsit, a pincért az étteremből, a cigánylányt.

A batyuikat a hátukra kötve indultak meg a vezényszóra. Senki nem beszélgetett a másikkal. Az emberek a függönyök mögül nézték a furcsa menetet. Egy bőrkabátos fenyegető kiabálására leeresztették a rolót.

Szégyellte magát a város, de úgy tett mintha még aludna. Ilyen nem történhet meg. De senki nem merte azt mondani álljatok meg! Hová viszitek a polgártársainkat?
Némaságot fogadtak a fák is. Lombruhájukat megtépve gyászoltak. A macskakövek minden lábbeli alatt tovább repedtek egy kicsit. 

A fiú ott sétált a sorban, édesanyja és nagymamája fogta a kezét. A mézes bödön még nem tört el, de tudjuk a folytatást.
Ismerjük a történetet.