Egy szívemhez közel álló vidéki nagyvárosban töltöttük a hétvégét imádott párommal. Adtunk a kultúrának és egyéb élvezeteknek! Túráztunk és fürdőztünk. Színházba mentünk és csupa jó dolgot műveltünk. A hosszú hétvége zárásaként felmásztunk a város fölé emelkedő kilátóra.
A kilátás megérte a fáradtságot.

 

A hegyről borospincék és szőlőskertek közt levezető lépcsőn baktatva egy - olyan tipikusan nem szívsebész professzor alkatú - fiatalember előzött meg minket. Úgy tartotta a karjait, mintha ellopták volna a hóna alól a dinnyéket. Rút szerektől felpüffedt karjára „ízléses” női aktok voltak tetoválva. Persze ez az egész közszemlére téve, hogy mindenki lássa, hogy kivel van dolga. Kopasz tarkóján egy Árpádsávban úszó Nagy-Magyarországtérkép fémjelezte, hogy milyen eszmék foglalkoztatják súlyemelgetés közben.

 

A kertek alatt megbúvó főúthoz érve piros lámpa állta útját. A zebránál kisdiákok tanakodtak egy térképpel a kezükben a keskeny járdán. Az egyik hozzáérhetett a kiterjesztett karjában tartott táskához, mert - kettes LEGO egyszerűségű - barátunk kedvesen rávicsorgott és ordenáré hangon üvöltve közölte vele, hogy ő nem meleg-szendvics és ne kóstolgassa, majd öntudatos léptekkel elindult a túloldalra. Át a piroson.
Megrémült gyermekek néztek utána. Semmit nem értettek a történtekből, de az hamar világossá vált számukra, hogy jobb az ilyennel nem ellenkezni és a továbbiakban ezt az állatfajt nagyívben kerülni, mert hamarabb nyílik a zsebében a bicska, mint az értelem a fejében.

 

A történet csekély értelmű főszereplője engem ugyan nem ijesztett meg, de az eset maga elgondolkodtatott. Bebizonyosodni látszik, hogy valami nagyon nem stimmel ebben az országban. Elindult egy folyamat, ami feltartóztathatatlannak látszik. A magyar emberek türelmetlenek és agresszívak egymással, mintha csak ők lennének a világon és mindenki más másodrangú lenne. Egy másik faj? Egy magát felsőbbrendűnek érző és kikiáltó csoport? Senki nem több vagy kevesebb a másiknál.

 

De ezt ő még nem tudja, mert egy nyilvánvalóan testi – még véletlenül sem szellemi – fölényének biztos tudatában egy csapat tíz éves gyermekkel szemben fitogtatja azt az egyetlen dolgot, amivel talán dicsekedhet. Már így a korai értelem küszöbén igyekszik belenevelni a gyengébbe a félelmet. Megmutatni, hogy kitől kell tartania most és később. Akár a kutyák egy falkában. Tudják már azok a taknyosok, hogy hol a helyük ezekhez a kigyúrt-agyú, félkatonai-terrorista parlagfű-irtókhoz képest! A saját bőrükön érezzék, hogy ki a különb náluk és esetleg - ha elég ostobák - ők legyenek a példaképeik. Ők, akiktől első ránézésre mindenki tart, mert nem mernek szembeszállni a fizikai erejükkel. Ők, és ne azok a csenevész gondolkodó emberek, akik képesek lennének egymással és másokkal is békében élni.

Békében.

 

Mert az igazi erő a békéhez kell!
Erő. Na, nem a karban, hanem lélekben és észben. Azt kicsit nehezebb megszerezni és megtartani, mint a felfújt bicepszeket.
Erő. Hogy tolerálni tudjuk a másságot.
Erő. Hogy szeretni tudjunk a gyűlölet helyett.
Erő. Hogy elviseljük egymás hülyeségét.
Erő. Hogy előre lássuk cselekedeteink esetleges következményeit.
Erő. Hogy leküzdjük magunkban a csordaszellemet és egyéniségek tudjunk maradni ebben az együtt bégető nyájban is.
Ha a békét háború és folyamatos harc árán érjük el, akkor az csak hosszúra nyúló vihar előtti csendet hoz. És ami most van az - még és már - nem béke, mert a vihar mostanában újra itt van a kertek alatt.
Már dörög az ég alja.
Csak a süket nem hallja.

 

A változás talán azzal kezdődik, hogy zsigerből nemet mondunk az ilyen dolgokra és a mögöttük sunyin megbúvó eszmékre. De ne legyünk olyanok, mint ő! Hiszen az is lehet, hogy csak annyi történt, hogy egy gyermekcsoport térképet nézegetett és ez a szégyenlős fiatalember megirigyelte őket, hogy ilyen fiatalon már most többet tudnak, mint ő.
Féltékenységében elragadtatta magát és valamivel leplezni akarta hiányosságát még mielőtt segítséget kértek volna tőle.
Így nem derült ki, hogy nem tud térképet olvasni.

 

A piros-fehér Nagy-Magyarországtérképet pedig lehet, hogy csak azért tetoválták a tarkójára, hogy mikor a lassan felé sétáló rendőrsorfal elől fejvesztve menekül, akkor - mint az ily módon felmatricázott autókat - ne bántsák őt a radikálisabb hevülettől túlfűtött hazafiak.

 

Legyünk elnézőbbek, mint ő!
Amíg lehet.

 

Szerintem…