Egyik csütörtök este az öcsémnek beszélgethetnéke támadt és felhívott, hogy csavarogjunk az éjszakában. Gyermekkorunk óta hajnalhasadásig tartanak ezek az eszmecserék. Ezt tudja az ő családja is és az enyém is. A telefonjainkat otthon hagyjuk, és csak egymásra figyelünk. Világot váltunk. De mióta más városban élünk, ezek az alkalmak nagyon megritkultak. Években mérhető.

Azon az éjjelen a Bethlen Gábor téren találtunk olyan padot, amin üldögélve megbeszélhettük közös dolgainkat. Szóba jött mindenféle. Őszintén örültünk egymás sikereinek és kacagva meséltük egykori balgaságaink.

A tér másik felén az emlékmű kivilágítva figyelt. A két kőfal sírva figyelmeztetett a kegyetlenül ostoba múltra és az ostobán kegyetlen jelenre is. Három kopaszra nyírt suhanc jelent meg az István utcánál. Az éjszaka csendjét bakancsaik kopogása törte meg. A nyugalomba belegázolva mentek a munkaszolgálatosok fala felé. Sörösüvegek csapódtak a falhoz és a meccsekről ismert állatias üvöltözéssel skandálták, hogy mocskos zsidók!

A tér falai felerősítették a zajt, de sehol nem gyulladt fény. Leszámítva az én családjára emlékező lelkem. Felálltam a padról és higgadtan, de határozottan kiáltottam el magam, hogy takarodjatok fasiszta disznók! A döbbenettől abbamaradt a csoport hangos bátorsága. Az utolsó rigmust befejezetlenül hagyva fejvesztve szaladtak el a nyikhajok arra, emerre jöttek.

Azon a hajnalon sokat gondolkodtam a történteken.

Egyik délután a parlamentnél sétálgattam a feleségemmel. Az Alkotmány utcánál egy – a híradásokból jól ismert – ostoba képű neonáci tűnt fel. Lábán fehérfűzős bakancs. Olyan gömbölyű orrú, mint amit a bohócok viselnek. A nadrágja lógott rajta, mint tehénen a gatya. Annyira nagy volt rá, hogy nem volt neki elég a derékszíj. Még nadrágtartót is rakott rá, de közben rájött, hogy az takarja a fasiszta feliratot, ami a hátán díszelgett, ezért csak lógott az is a levegőben, mint Szálasi a bitón.

Nem álltuk meg röhögés nélkül. A bohóc maskarás zavartan nézett körül. Mi pedig harsány kacagásban törtünk ki. A párom ujjal mutatta a kíváncsi turistáknak, hogy min nevet. Azok is elkezdtek nevetni. A röhögés ellepte a teret. Dagadt és kiszorította onnan azt a fasiszta bohócot. Mint aki mezítelenre lett vetkőztetve úgy szaporázta lépteit miközben kínosan vigyorgott a hahotázó emberek felé, majd eltűnt a sarkon.  

Ennyi lenne az egész?
Tényleg ennyi lenne? Nemet kell mondani és gúnnyal kell harcolni?
Értelemmel az erőszak ellen? Nemet kell mondani a megfélemlíteni akaróknak?

Ennyi lenne az egész?
Akkor kimondom.
NEM!

Szerintem…