Hallottál már Florence Foster Jenkinsről?

Ő volt a múlt századelő Amerikájának egyik legismertebb „celebje”. Nem szeretem ezt a kifejezést, de most valóban ideillik.

 

A celeb egy olyan személy, akit valós teljesítmény nélkül kap fel a hírnév. De hogy mi a valós és mi nem az, azt nehéz eldönteni. Manapság – mikor - számolatlan ontja ránk a média a magamutogató, értéktelen, népbutító figuráit már fel sem tűnne ez a magát operaénekesnek képzelő hölgy, akinek mindene megvolt, hogy beteljesítse álmait.

Volt pénze. Kapcsolatai. Önbizalma. Tiszteletreméltó elszántsága és nem kevés bátorsága. Egy valamije nem volt szegénynek.

Hangja.

 

Lemezeket adott ki, amiket elkapkodott a közönség. Koncerteket szervezett, ahol egyetlen sztárként lépett fel idióta jelmezekben. Kizárólag olyanokkal vette körbe magát, akik nem mondtak neki bíráló kritikát. Vagy ha mondtak is nem értette őket. Ettől pedig annyira nem volt önkritikája, hogy az már önmagában mulatságos volt. Vagy inkább nevetséges? Az emberek pedig nevettek. Ahogy teszik ma is.

 

Ez eddig lehetne egy mindennapos történet is, de nem az. Minap a Tivoli színpadán Mennyei! címmel láttam egy darabot Balikó Tamás rendezésében. Vári Éva olyan csodálatosan formázta meg ezt dívát, hogy megkönnyeztem. Eleinte a röhögéstől, majd később egészen mástól. Rádöbbentem, hogy hajlamos vagyok felületesen megítélni az embereket. Mert ami első látásra egy ostobán beképzelt hölgy önajnározásának tűnt az Kolovratnik Krisztián segítségével teljesen más érzésekkel telített el. Meghallottam a fals hangok mögött az EMBERT. Egy igazi tehetséget, aki mindenre képes. Akiben a zene olyan csodálatosan szól, amit mi halandók elképzelni sem tudunk.