Megint itt van! Már megint ez a furcsa bizsergés a jobb fülemben. Hiába rázom a fejem vagy piszkálom a fülem nem akar múlni ez a halk csámcsogás a dobhártyám mögött. Nem tudok figyelni a gondolataimra. Félreviszi a mondanivalóm.

Elveszi a kedvem az olvasástól és az írástól is. Ha mégis sikerül megfogalmazni valamit, azt – úgy tűnik – mintha nem értené más csak a közvetlen környezetem. A barátaimon is érzem, hogy nem stimmel valami. Egyre ritkábban látom őket. Van, aki csak beköszön és már megy is tovább. Van, aki már nem is köszön és akad, akinek annyira elege lett a süketek párbeszédéből, hogy végleg elkerüli a teret.

 

Eleinte csak ez a bizsergés jelzi, hogy az a valami megjelent. Majd később ezek az izék egymást megkeresve csoportokba rendeződnek és összeölelkeznek. Egymást nyalogatva és nyálazva szaporodnak. Amikor pedig elég erősnek érzik magukat, megkezdik a térnyerést.

 

Hódítás címén felfalják és kiszorítják a nekik nem megfelelő egyéneket. Csoportosan támadnak egy-egy védtelen egyedre. Majd a holtestét közösen bekebelezik. Ha valaki nem áll be a soraikba az számíthat a kegyetlen megtorlásra. Nem tűrik a kritikát és a másként gondolkodást. Csak ők tudják az igazat, és aki mást mer állítani az áruló. Az árulónak pedig nyilvános megkövezés, kiközösítés és száműzetés a sorsa. Persze mindez a pihe-puha szeretet és a rózsaszínű megbocsájtás vattacukros jegyében.

 

Önálló gondolataik nincsenek csak ösztöneik. Irigység és féltékenység motiválja őket, mert ugyan a fellegekből szólnak, de az itt a földön csupán egércincogásnak hallik.  Ezért mások gondolataival próbálnak egy kis figyelmet kierőszakolni maguknak. Gondolatokat lopnak. Eközben igyekeznek elvenni a kedvét másoknak, hogy bármiről is véleményt nyilvánítsanak. Ők szeretnének mindennek a központjában lenni. Mindenről és mindenkiről tudni és tudni vélni.

 

Már a szemem is viszket.

 

Gerendával a nézőszervükben keresik a koponyám üregeiben és gödreiben a szálkát.
- Igen! Nézőszerv. Mert nem látnak. Csak néznek. Azt is csövön át. –

 

Ők azok, akik nem ismerik a kinti világot és ezért irigykedve magányosan és folyamatosan durrogva savanyodnak meg. Semminek nem tudnak örülni. Önös érdekből - a csapatszellemre és politikai nézetekre hivatkozva – barátságokat és közösségeket tesznek tönkre miközben a saját életük romokban. Mindig másokat és eszméket akarnak megmenteni, hogy addig se kelljen a maguk portáján sepregetniük. Így nem kell szembe nézniük önmagukkal. Nem kell a lelki-nyomorukkal foglalkozniuk. Egy lyukas léggömb az életük, amit egyre gyakrabban fel kell fújni. De egyszer végleg leereszt és akkor magányosan döglenek meg egy kérdéssel az ajkukon.
- Miért?

Most is folyamatosan terjeszkednek, és ahol már nem lehet többet ártani, onnan egy féregként távoznak és keresnek maguknak új terepet. Felperzselt portálok, szétrombolt közösségek, megalázott és sértődött egyének jelzik útjukat. 
És az üresség.

 

Vigyázz, már jönnek!
Ide is!

 

És zabálnak!

 

Szerintem…