Egy vers jött szembe velem.
Nem köszönt, csak arcul csapott.
Nincs jogom megítélni senkit és semmit.
Sem nekem. Sem másnak.
Nektek sem!
Sem engem. Sem mást.
Sem nekem. Sem másnak.
Nektek sem!
Sem engem. Sem mást.
Gyermekkoromban olyan tanáraim voltak, akik a rendszer elvárásainak megfelelve igyekeztek belepréselni egy skatulyába. Amikor sikerült, akkor fellázadtam és kimásztam belőle. Azóta is lázadok. Lázadok a skatulyákkal szemben. Lázadok a világot csak a maguk szemszögéből megítélőkkel szemben. Lázadok még magam ellen is, ha kell.
Mikor még szinte gyermekfejjel az élet iskolájának padját kezdtem koptatni, akkor a fölnőttek begyöpösödött törvényeivel való ellenszegülés volt az, ami folyton előrevitte az életem. Csak nehogy olyan legyek, mint ők. Még véletlen se! Nem is voltam. Mindig megtaláltam azt a rést a gépezet fogaskerekei között, ahol néha a törvény határait is súrolva tudtam megbújni.
Élni.
Élni.
Aztán mindent szabad volt. A demagógok nevetségessé váltak. A forradalmárok politikusok lettek. A forradalom csendes volt és vértelen. Ezért elindultam a világba kalandot keresni. Kerestem magam. Láttam halált és mentettem életet. Fogtam fegyvert és tollat. Csak magamra számíthattam. S az adott szavam volt mindenem.
Egetverő igazságérzetem folyamatosan bajba sodort. Mindig kimondtam, amit más csak gondolni mert. Nem szerettem, ha valaki kikövetelte magának a tiszteletet. Vagy megpróbálta kizsarolni a szeretetet. Nem hagytam magam sem megvenni, sem lekezelni. Sem a politikában, sem a magánéletben.
Függetlenségem és őszinteségem volt az egyetlen vagyonom. Sosem éltem a tárgyak befolyása alatt. Bár becsültem, amiért megdolgoztam nem azért dolgoztam, hogy birtokoljak. Élményeket és embereket gyűjtöttem. Nekem egy szép történet többet ért minden pénznél. S ha szereplője lehettem, akkor már nem éltem hiába.
A világ, idővel egyre kisebb lett. Nem volt hely, hol ne lettem volna otthon. Nem volt asszony kit nem szerettem tiszta szívvel. És mégis… Hazátlan bitangként koldultam a szerelmet. Míg nem fogta meg a kezem az ki a nevem viseli. Az a csöpp tenyér mi mára már férfiasan szorít, ha üdvözöl.
Gyermekem.
Gyermekem.
Kívánom, hogy csak apád meséiből ismerd meg az élet elárvult fájdalmát. Ne kelljen kerülnöd azt, ki anyádnak hívja magát, de csak irigy testvérként tud viselkedni veled. Soha ne tudd meg milyen, ha már nem tekint gyermekének ki egykor kikövetelte magának az atyai tiszteletet.
Neked még a szerencsétlenségben is szerencséd van. Te sosem voltál szerető szülő nélkül. Ha kellet édesanyád helyettem is óvott, s ha engedted én helyette is szerettelek. Mert szerintem ez így van rendjén. Még akkor is, ha a világ másképpen is gondolja.
S ti mindnyájan!
Ne kiabáljatok farkast oly hirtelen! Az ember akkor is ember, ha erről néha meg is feledkezik. Az eszmék, vallások és ideológiák csak megosztanak minket. Minket kik nem vagyunk sem többek, sem kevesebbek a másiknál. Bajban nyújtsatok kezet! Örömben álljatok kicsit távolabb!
„Nincs más hátra
Mint kivégezni az emlékeim
Egyesével agyonlőve
Fekszenek már, szépek, de mozdulatlanok
Hátha így szerzek magamnak
Egy csöndes és agyrémmentes
Éjszakát”/ E.R.F. /
Adiós, Mi querida Chico!
Utolsó kommentek