Ismét randalírozásba csapott át a radikálisok tiltakozó felvonulása. Pedig lehetett volna másképp.

Vagy mégsem? 

Hetek óta tudtuk, hogy ezen a hétvégén tüntetések és ellentüntetések lesznek. A rendőrök megígérték, hogy megakadályozzák, hogy az ellenfelek szemtől szembe találkozhassanak egymással. Ezt betartották. Igaz sokba került. A chartások az alagúttól indulva sétáltak át a Lánchídon, majd több mint tízezren hallgatták a szónokokat a parlament előtt. Eközben a radikálisok a Hősök terén gyülekeztek, hogy a belvároson átvonulva a Szabadság téri szovjet emlékműnél fejezzék ki a nem tetszésüket. Naná, hogy ott voltam. Az operett színház előtt felállított színpadon éppen egy klezmer zenekar zenélt. Fotós barátaimmal úgy gondoltuk, hogy ezt biztos nem hagyják szó nélkül az Oktogon felől érkező rasszista jelszavakat kiabáló tüntetők. Szerencsére volt annyi gógyija a fesztivál szervezőinek, hogy szünetet tartottak addig, amíg a símaszkos kiabálók átvonulnak a Nagymező utcai kereszteződésen, de így sem úszták meg üveg és tűzijáték dobálás nélkül. A kiabálást némán tűrték. Kerényi igazgató úr fejét csóválva állt az úton és szomorúan figyelte a vonulókat.

A tömeg az Andrássy úton vonult a Bajcsy Zsilinszky útig. Ott a rendőrök vezetésével a Bazilika felé kanyarodtak. Az Arany János utcánál összefutottam a többi újságíróval. Köztük az egyik olyannak, aki sok mindennek gondol, és ezt le is írja. Miután barátságosan üdvözöltem odament a tüntetésekről és balhékról jól ismert figurához és hevesen felém mutogatott. Ekkor megindultak felém. Nem szerettem volna bekerülni a hírekbe ezért a kordont megkerülve kimentem a biztosított útvonalról. Az örökmécsesnél mentem be a Szabadság térre. A rendőrök akkor kezdték lőni a könnygázgránátokat. A marófüst ellepte a teret. A dobálózók, pedig futásnak eredtek. Egy fotós ismerősömmel átmentünk a kordonon. Elhajított cipők, törött üvegek és felszedett macskakövek képe élesedett ki a fehér gáz oszlásakor. Csak sóhajtani tudtam. A szemem tele könnyel, de nem a gáztól.

A rendőrök teljes harcidíszben rohangáltak a téren. Aki csak zászlót lengetett vagy kiabált arra rá sem néztek. Az egyik tv stáb folyamatosan közvetítette az eseményeket. Mentek a rendőrök után. A technikusnak eszébe jutott, hogy a hátizsákját, amiben a tartalék akkuk voltak letette az egyik közvetítő kocsiban. Vissza kellett mennie érte, de az adás nem szakadhatott meg. Kezembe nyomta a notebookot és visszaszaladt. A tudósító pedig, mint a villám cikázott a helyszínek között. Az operatőr vállán a kamerával próbálta követni. A drót végén pedig én lógtam. Fogyókúra.
Hol egy cigi?

A Bank utcán át a Bajcsyhoz értünk ekkor megszabadulhattam a terhemtől, de a villámstábbal maradtam az Andrássy útig. Itt közvetlenül a rendőrsorfal mögött mentem. Az egyik BRFK sajtós ismerősöm mellett biztonságban éreztem magam. Ő egy kamerával a kezében vette az eseményeket. Néha odébb löktek minket a páncélosok, de nem zavartak el, így mindent közelről láthattam. A tüntetők letekerték a vízcsapokat és padokkal próbálták megállítani az oszlató sorfalat. A rendőrök gázmaszkban szaladtak utánuk. Lassan, de biztosan szorították őket az Oktogon felé. Ahol a balhézók jártak ott égő kukákat és rombolást hagytak maguk mögött. A körutat elhagyva már nem is láttunk tüntetőket. Nem tudtuk mi történik a környező utcákban, ezért az ismerősöm megkért, hogy hozzam el a rádióját az egyik rendőrautóból.
A kamerák pedig felvették, hogy odamegyek egy rendőrautóhoz és a kezembe nyomnak egy adóvevőt. Hurrá! Mégiscsak hír leszek. Ismét. Biztos kitalálnak valamit, hogy kiteljen a műsoridő. Persze egy gyerekkori barátom volt a kamera másik oldalán. Ő pedig bárhol felismer, és persze már forog is a kamera. Neki ebben mi a jó? Tudják, hogy valótlant sugallnak a nézőiknek, de őket a tények nem zavarják. Sebaj! Ezt is túlélem.

A csatáknak vége lett. Még a Szondi utcánál álló rendőrök beszóltak az ismerősöm szolgálati gázmaszkját látva, hogy milyen jól felszereltek ezek a békés tüntetők, de ezen már csak mosolyogtam. Lassan hazarendelték az egységeket. A körúton keresztül kasul villogó és szirénázó rendőrautók rohangáltak. A tüntetők kettesével, hármasával és békésen sétálgattak a fel s alá a flaszteren. Egy kisebb csoportjuk nagyon méregetett. Ennek megint balhé szaga volt. Miért gondolnak és mondanak rólam olyasmit, aminek köze sincs a valósághoz? Csupán egy blogger vagyok. Firkálgatok. Persze a fotelben ülve is lehet blogot írni, de a televízión vagy a neten keresztül nem jön át a könnygáz szúrós szaga és az események apró jelenetei. Ahhoz ott kell lenni!
Ott voltam. Mint mindig, ha történt valami a városban.
Most pedig leírom, amit láttam.

Láttam egy csomó elkeseredett embert, aki nem találja a helyét a világban. Azt tudja, hogy rosszabbul él, mint pár esztendeje. Azt látja, hogy a környező országokban ezzel szemben javulnak a polgárok életkörülményei. Elkeseredve magáévá teszi azokat a jelszavakat, amikkel a fennálló rendszer ellen buzdítanak a radikálisok. Elhiszi, hogy vannak olyan eszközök a tarsolyukban, ami megváltoztathatja az ő helyzetét és neki jobb lesz. Ezért kimegy az utcára és tüntet. Ehhez egy demokráciában joga van és lesz is. De ezekre a jószándékúakra rátelepedtek olyanok is, aki kezében nem sípol a macskakő. Nekik mindegy, hogy egy meccs, egy beszéd vagy koncert után gyűlnek össze. Ők balhézni mennek. Persze a közös vagyonunkat rongálják és herdálják. Miénk az utca is. A tér is. És az övék is. Miattuk kell túlórákat kifizetnie a rendőrségnek az adónkból. Mennyivel jobb propaganda lehetett volna az, hogy a semmiért vezényeltek fel ezerötszáz rendőrt vidékről. Hiszen békés volt a rendezvény. De sajnos nem volt felesleges a készültség, mert egy párszáz fős csoport ismét megerőszakolta a fővárost.
Mindannyiunk Budapestjét.

Szerintem…