Egy ország.
Két jelölt.
Több millió nyertes.

Így is lehet!

A világ az egyik legfontosabb választáson van túl. Az Egyesült Államok megválasztotta negyvennegyedik elnökét. Egy fiatal afroamerikai személyében. Ekkora várakozás utoljára Kennedy szenátor elnökségét előzte meg. Akkor is zengett az ég! Most egy közel kettő éves kampányidőszak zárult le. Bátran mondható, hogy történelmi eredménnyel.

A fiatal szenátornak előbb egy volt first ladyvel kellett megmérkőznie a jelöltségért. Az sem volt akármilyen meccs. Ütötték vágták egymást. Minden fegyvernemben megmérkőztek. Az ismertsége ellenére és egy még mindig népszerű volt elnökkel maga mögött is a háttérbe szorult a méltán kedvelt asszony. De valahogy nem haragudott a nyertesre. Egymást átölelve várták a kampány folytatását. Senki nem értetlenkedett. Hiszen nem ellenségek voltak csak ellenfelek.

A másik oldalon egy idős veterán szállt ringbe az elnökségért. Jelszavai a szokásosak voltak. Terrorizmus elleni harc. Amerika a leghatalmasabb a világon és persze ezt az erőt csak egy sok év alatt megszerzett tapasztalatban megőszült fehér férfi tudja megfelelően irányítani. Ezen kívül semmit nem mondott. Semmit a válság megoldásáról és az igazságtalan társadalombiztosítási rendszerről. De a kissé rövidlátóknak ez is elég volt. Aztán - hogy ő is reformernek tűnjék - felkért alelnökjelöltnek egy nőt.
Ezzel nem is lett volna baj, ha nem Alaszka legostobább szenátorát tette volna meg a szuperhatalom második emberének. A kampány során a hölgy többször szalad szembe a saját mondataival, mint Orbán Viktor az ígéreteivel. Ráadásul kiderült, hogy a saját unokájának az anyukája miközben a család szentségét hangoztatta mindenhol. Nevetségessé tette nemcsak magát, hanem az elnökjelöltet is. Innen pedig nem volt visszaút. A komikusok céltáblájává váltak mindketten. Hiába zárták a csajt egy szekrénybe és dobták el a kulcsot már esélye sem volt. Még a leghülyébb amerikai is tudta, hogy ki lesz neki a jobb.

Aztán egy hosszú nap végén az USA térképét beborította a kék szín. Az emberek ünnepeltek mindenütt az országban és azon kívül is. Ekkor olyan történt, ami itthon - sajnos - elképzelhetetlen. A vesztes beismerte vereségét és felszólította híveit az új elnök feltétel nélküli támogatására. Nem ellenállásra, hanem összefogásra. A nemzeti egységre, hogy így oldják meg a rájuk váró közös feladatokat. Nem árnyékkormányt hozott létre, hanem az új munkáját kritikusan támogató és nem folyamatosan gáncsoskodó ellenzéket. Még utalást sem tett az addig folyamatosan hangoztatott személyeskedő kijelentéseire az addigi ellenjelöltről. A jelszavak a választások végével elkoptak, mert nekik a kampány csupán egy verseny a választók kegyeiért, ami a bíró sípszavával véget is ér.
Új megoldásra váró feladatok jönnek.
Egy közös célért!
Egy országért!

Van mit tanulni.
Igaz az ott egy másik kultúra. Egy kicsit rágógumi ízű ugyan, de kultúra. Az ott a világ másik felén egy polgárháborút elszenvedett nemzet, aki a saját bőrén tapasztalta, hogy hová vezet az örökös ellenségeskedés. Merre visz a mérhetetlen hatalomvágy és a humanizmusnak álcázott egoizmus útja. Mikor lesz unalmas a demagóg mondatok unos-untalan való skandálása. Mi történik, ha kettészakítanak egy országot.
Ők tudnak őszinte szorítással kezet rázni az egykori ellenfelekkel, mert nem féltek tanulni a saját és az elődök hibáiból. S bár minden jóakarat ellenére is tele vannak még rossz döntésekkel, betartják azokat az íratlan szabályokat, amik egy politikust emberivé és hitelessé, több népet és politikai oldalt egy nemzetté tesznek.

Nem mondom, hogy mindent érdemes magunkévá tenni, ami a demokrácia bölcsőjében valaha is ringott, de azért akad ott a csillogó műanyag gumibugyi alatt egy-két értékes dolog is, amire érdemes lenne a világ ezen felén is odafigyelni.
Úgy hívják kultúra. Na, nem az a rágógumi ízű, hanem a politikai.

Szerintem...

Egy ország.
Két jelölt.
Több millió nyertes.
Így is lehet!

A világ az egyik legfontosabb választáson van túl. Az Egyesült Államok megválasztotta negyvennegyedik elnökét. Egy fiatal afroamerikai személyében. Ekkora várakozás utoljára Kennedy szenátor elnökségét előzte meg. Akkor is zengett az ég! Most egy közel kettő éves kampányidőszak zárult le. Bátran mondható, hogy történelmi eredménnyel.

A fiatal szenátornak előbb egy volt first ladyvel kellett megmérkőznie a jelöltségért. Az sem volt akármilyen meccs. Ütötték vágták egymást. Minden fegyvernemben megmérkőztek. Az ismertsége ellenére és egy még mindig népszerű volt elnökkel maga mögött is a háttérbe szorult a méltán kedvelt asszony. De valahogy nem haragudott a nyertesre. Egymást átölelve várták a kampány folytatását. Senki nem értetlenkedett. Hiszen nem ellenségek voltak csak ellenfelek.

A másik oldalon egy idős veterán szállt ringbe az elnökségért. Jelszavai a szokásosak voltak. Terrorizmus elleni harc. Amerika a leghatalmasabb a világon és persze ezt az erőt csak egy sok év alatt megszerzett tapasztalatban megőszült fehér férfi tudja megfelelően irányítani. Ezen kívül semmit nem mondott. Semmit a válság megoldásáról és az igazságtalan társadalombiztosítási rendszerről. De a kissé rövidlátóknak ez is elég volt. Aztán - hogy ő is reformernek tűnjék - felkért alelnökjelöltnek egy nőt.
Ezzel nem is lett volna baj, ha nem Alaszka legostobább szenátorát tette volna meg a szuperhatalom második emberének. A kampány során a hölgy többször szalad szembe a saját mondataival, mint Orbán Viktor az ígéreteivel. Ráadásul kiderült, hogy a saját unokájának az anyukája miközben a család szentségét hangoztatta mindenhol. Nevetségessé tette nemcsak magát, hanem az elnökjelöltet is. Innen pedig nem volt visszaút. A komikusok céltáblájává váltak mindketten. Hiába zárták a csajt egy szekrénybe és dobták el a kulcsot már esélye sem volt. Még a leghülyébb amerikai is tudta, hogy ki lesz neki a jobb.

Aztán egy hosszú nap végén az USA térképét beborította a kék szín. Az emberek ünnepeltek mindenütt az országban és azon kívül is. Ekkor olyan történt, ami itthon - sajnos - elképzelhetetlen. A vesztes beismerte vereségét és felszólította híveit az új elnök feltétel nélküli támogatására. Nem ellenállásra, hanem összefogásra. A nemzeti egységre, hogy így oldják meg a rájuk váró közös feladatokat. Nem árnyékkormányt hozott létre, hanem az új munkáját kritikusan támogató és nem folyamatosan gáncsoskodó ellenzéket. Még utalást sem tett az addig folyamatosan hangoztatott személyeskedő kijelentéseire az addigi ellenjelöltről. A jelszavak a választások végével elkoptak, mert nekik a kampány csupán egy verseny a választók kegyeiért, ami a bíró sípszavával véget is ér.
Új megoldásra váró feladatok jönnek.
Egy közös célért!
Egy országért!

Van mit tanulni.
Igaz az ott egy másik kultúra. Egy kicsit rágógumi ízű ugyan, de kultúra. Az ott a világ másik felén egy polgárháborút elszenvedett nemzet, aki a saját bőrén tapasztalta, hogy hová vezet az örökös ellenségeskedés. Merre visz a mérhetetlen hatalomvágy és a humanizmusnak álcázott egoizmus útja. Mikor lesz unalmas a demagóg mondatok unos-untalan való skandálása. Mi történik, ha kettészakítanak egy országot.
Ők tudnak őszinte szorítással kezet rázni az egykori ellenfelekkel, mert nem féltek tanulni a saját és az elődök hibáiból. S bár minden jóakarat ellenére is tele vannak még rossz döntésekkel, betartják azokat az íratlan szabályokat, amik egy politikust emberivé és hitelessé, több népet és politikai oldalt egy nemzetté tesznek.

Nem mondom, hogy mindent érdemes magunkévá tenni, ami a demokrácia bölcsőjében valaha is ringott, de azért akad ott a csillogó műanyag gumibugyi alatt egy-két értékes dolog is, amire érdemes lenne a világ ezen felén is odafigyelni.
Úgy hívják kultúra. Na, nem az a rágógumi ízű, hanem a politikai.

Szerintem...