A fiú nem látta addig a lányt.
Leveleztek és fényképeket nézegettek egymásról, de nem néztek még egymás szemébe.
Nem fogták meg egymás kezét.
Nem ölelték meg egymást.

A fiú szaporázni kezdte lépteit. - Nem is tudja, hogy itt vagyok. - Éjjel semmit sem pihent. Olvasott. Hajnalban pedig már nem akart elaludni. Reggel lett. A nap lassan, de határozottan lépett be az előszobába. A fiú figyelte a pirkadat színeit. Még télen is szép volt. Gondolatait egy kép foglalta le. Napsugarak voltak azon is. Az ő napsugarai. A lány tiszta tekintete, ahogy a távolban figyel valamit. Nem tudni mit. Talán a színeket, ahogy sárgulnak a lemenő nap fényétől. Talán a vizet, ahogy táncolnak rajta a sárgásfényű balerinák. De az a tekintet. Az feledhetetlen. Reggel levelet írt. Hamar jött a válasz. Nevetett a szíve. Ismét figyelnek a szavára. Keresik a gondolatait.

Ez jó.

Aztán felöltözött. Kilépett az ajtón a hideg télbe. Sétált céltalan. Nézte az embereket, de nem volt tekintetük csak nézésük. Kereste a tekintetet. Azt a tekintetet. De nem lelte. Végig sétált a parkon. Elment a piacra, de hiába. A temetőben kötött ki, ahol mindig nyugalmat talált. Most is. Otthon nem találta a helyét. Jól elvolt magában. Nem volt szüksége senkire. Emberek vették körül, ha akarta. De egy ideje nem akarta. Magára zárta az ajtót és napokig nem mozdult az íróasztala mögül. A szavak olyan gyorsan cikáztak a fejében, hogy nem győzték az ujjai.

Történetek keltek életre a fejében. Mesék. Olyanok melyekről nem is gondolta volna, hogy benne vannak. Írt. Mint régen. Emlékképek jöttek elő belőle. Az a város ahol felnőtt. A kikötő, ahol először látta a tengert. A sirályok hangja és a sós víz illata. Anyja érintése. Nagyapja szavai. És az a lány. Az első. És ez az ismerős érzés szívtájékon, amitől annyira félt és mégis hiányzott már. Egy ismeretlen ismerős fájdalom. A reményé. A remény fájdalma.Az érzés nyugtalanította szívét. Talán most. Talán ő. - Én tanultam már az elkövetett hibákból. Ígérem ez most más lesz. Erre most vigyázok. Nem ronthatom el. –

De félt. Félt, hogy ezt is elrontja. Hogy ez is úgy végződik. Pedig még el sem kezdődött.
Tudta, hogy még egyszer nem nyílik ki a szíve kapuja. Még egyszer már nem. Ez is csoda, hogy most megtörtént. Azok után, amiken az utóbbi években átment. Csalások és csalatások.

Bántások és bántódások. Meggyötörte az élet alaposan, de sosem adta fel. Valami dolga van még itt. Nem tudta mi az, csak azt, hogy a lábai szaporázzák a lépéseket. A nagylépcsőn úgy szaladt fel, mint gyermekkorában. Kereste a lányt az épületben. Sok ismerős arc, de a lány sehol. Mindenki örül, hogy itt van, csak az a szempár nincs meg. Aztán meglelte. A lány nem vette észre. Tette a dolgát. Figyelt.

Az események lelassultak ugyan, de a lány azt is figyelte. A fiú pedig a lányt őrizte tekintetével. Észrevétlen. Nézte, ahogy a haja összekócolódik, mikor beletúr. Az arca elkomorodik, ha koncentrál. A füle megmozdul, ha nevet. Olyan volt, amilyennek még egy lányt sem látott. Természetes. Könnyed. Gyönyörű. Örült, hogy nem vette észre. Figyelte a mozdulatait. Az ujjait, ahogy biztosan teszik a dolguk. És azokat a szemtelen, apró szeplőket, amik zavarukban elbújtak a lágy szája és az orra közé. Nem vette észre a lány.

Aztán egyszer ránézett a fiúra és megakadt a tekintete. Megismerte. A fiú mosolygott. A lány nem. Zavarba jött. Nem tudta mit kezdjen ezzel a helyzettel. Nem szóltak, csak a szemük sarkából figyelték egymást. Ez egy váratlan fordulat volt mindkettőjüknek. Itt voltak egymás mellett. Igaz benne volt a lehetőség a levegőben. A lehetőség. De ez most a valóság volt. Ott volt egy karnyújtásnyira. A fiú úgy döntött, nem akarja, hogy kellemetlenül érezze magát a lány, akin látszott, hogy nem volt még felkészülve egy személyes találkozásra. A fiú sem. Elindult kifelé a helyiségből, de a lány akkor végre magára maradt. Szótlanul leült mögé. Tíz perc múlva egy hideg teremben meleg kávét szorongatva beszélgettek. Illetve a fiú beszélt. A semmiről.

Nem arról, hogy miért van ott valójában. Hogy nem bírta ki, hogy ne lássa. Hogy hallani akarta a hangját. Hogy a szemébe akart nézni és … Nem mondta. Most sétál a sötét utcán. Mondatok kavarognak a fejében. Odaillő szavak.

De nem mondja ki.
Már nincs kinek.
 

Szerintem...