Keresem a kezed!

 

„Mi a csoda? …
Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.”

/ Márai Sándor /

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy sünlány. Ez a sünlány nagyon magányosan élte hétköznapjait, mert nem talált egy olyan társat, akire feltudott volna nézni. Akinek olyan társa tudott volna lenni, aki mindent odaad, bár semmit nem várnak tőle. Többször is megpróbált beengedni sünfiúkat az életébe, de sajnos előbb-utóbb kiderült, hogy nem tudják utolérni az életritmusát. Már kissünökkel szerette volna benépesíteni vackát, de egyedül ez még egy ilyen határozott sünlánynak sem megy. Keresgélt az erdőben. A mezőn. Még a nagyvárosba is bemerészkedett, de hiába. Nem találta azt a sünfiút, akivel felnevelhetett volna egy alomnyi süngyereket.

Egy nap csak megszokásból indult el a bejárt ösvényén. Szimatolva élelmet keresett. Egyszer furcsa neszre, vagyis inkább sírásra lett figyelmes. A hangot követve egy odvas fához ért. A fából jött a pityergés hangja. Beszimatolt. Látta, hogy egy sünfiú üldögél a fa odvában és, mint a záporeső hullnak a könnyei. Nem értette, hogy miért vállalja fel valaki ennyire az érzéseit. Csak nézett értetlenül. A fiú szemét törölgetve nézte a lány gyönyörű szemeit. Lassan megnyugodott. A lány az orrához dörgölte az orrát. Ez volt a vég kezdete. A fiú elveszett. Mindenhová követte.

A lány az erdő másik végében lakott, ezért hosszú időbe telt, míg odaértek. Büszkén mutatta meg az otthonát. A fiút ez különösebben nem hatotta meg, mert maga is épített vackot és ezt tartotta természetesnek. A lány áradozott saját nagyszerűségéről. A többi sünfiúról, akik a mai napig sírva, könyörögve kapirgálják otthona bejáratát. A fiú büszkén mesélt elmúlt házasságáról, a gyermekeiről, akik már önállóan járnak éjjelente vadászni. És a válásáról, amit már nem lehet meg nem történtté tenni. A próbálkozásairól lányokkal, akik valahogy sosem értették, hogy miért nem fontosak neki olyan dolgok, mint a betevőfalat. Miért szeret csillagokat bámulni, akár korgó hassal is.

Mikor úgy érezték, hogy elég közel kerültek egymáshoz ahhoz, hogy leomolhassanak a gátlások falai megtörtént, amire már mindkettőjüknek óriási szüksége volt. Szerették egymást hajnalig. Csodálatos éjszaka volt. A sünlány önfeledten adta magát a fiúnak. Nem törődve sem a múlttal, sem a jövővel. A ma érdekelte. Az, hogy jó. Nagyon. Most.

Napokig járt a fiú az erdő másik végébe. Sokat beszélgettek. Együtt aludtak. Ismerkedtek. Kiderült, hogy fontos dolgokban hasonlóan gondolkodnak. A gyermekekről. Otthonról. Családról. Szinte látták maguk előtt a következő közösen megélt éveket. Együtt álmodoztak, tervezgettek. Örülve, hogy egymásra találtak.

Egy nap viszont a lány magányra vágyott. Érthető volt, hiszen nem csak a hormonjait, hanem a lelkét is felbolygatták a gyors események. Nem értette sajátmagát. Nem értette, hogy valaki mitől lett rá olyan hatással, hogy gondolkodás nélkül ugrana vele fejest egy új életbe. Nem hitte, hogy ilyen lehetséges. A fiú elengedte, mert értette. Neki is gondolkodni kellett.

A magányos napok alatt végig szaladtak az agyában, azok a bántások és sérelmek, amik érték az elmúlt kapcsolataiban. Mindig elrontotta valahol. Pedig igyekezett. Néha talán túlzottan. Néha talán gyorsan. Ő már csak ilyen volt. Ha csinált valamit, azt teljes erőbedobással tette, mert másképp nem látta értelmét. Nem szerette a tiszteletköröket. A színjátékot és képmutatást. Emiatt gyakran került bajba és a többiek nem értették. Szerette élni az életet. Szerette a szép dolgokat. Szerette, hogy szabad. Szeretett egyedül, de nem bírta a magányt. Tudta, hogy hasonló gondolatok járnak a lány fejében is.

Napok teltek el. Nem sejtették, mit gondol a másik a jövőjükről. Mikor találkoztak a lányból áradt a távolságtartás. Tüskéit felborzolva járt kelt a tisztáson. A fiú értette a viselkedését, de nem tudta elfogadni. Értette, hiszen őt is érték rossz dolgok. Ő is hordja a tüskéit, amik megvédik talán, de egyben a simogatást is nehézkessé teszik. Nem tudta elfogadni a lány hárítását, mert ő arra jutott, hogy akarja azt a közös álmot. A lány nem merte behúzni tüskéit. Hiszen már oly sokszor bízott. És sokszor kellett csalódnia. Beleélte magát valamibe, de csak fájdalom lett a vége. Nem mert már remélni sem. Ez a hirtelen jött boldogság pedig egyszerűen hihetetlen volt neki. Annyira, hogy ettől nem volt boldog.

Most egymásnak háttal ülnek a tisztás közepén. Egymásnak szegeződő tüskékkel. Nem szólnak. Hallgatnak, mert félnek. Egymástól. Maguktól. A tüskéiktől. Nehogy megszúrják egymást. Nehogy megsebesüljenek.
Pedig mindennél jobban vágynak arra a jövőre, amit közösen álmodtak meg.