A kulturális demonstráció jó hangulatú és sok ismerős arctól hemzsegő volt. Beszélgettünk. Hallgattuk a muzsikát és örültünk, hogy egyformán gondolkodunk a kirekesztés és a faji előítéletek rövidlátó ostobaságáról.
Kedvenc zenészeim a színpadról kiáltották felém, hogy én is más vagyok és én sem vagyok más. Azokra a rokonaimra gondoltam, akiket már nem ismerhettem, mert elhurcolták őket az ordas eszmék. Azokra a barátaimra, akik csodálatos versekkel, képekkel, filmekkel ajándékozták meg a Magyar kultúrát. Akiknek sportteljesítménye elismeréseként a Magyar himnusz szólt hirdetve a világba a Magyar nép diadalát, és akik zenéjükkel lopták be magukat a világ szívébe.

Szívem csordultig büszkeséggel. Igen! Én is része vagyok ennek az egésznek. Megöleltem ismerőseim búcsúzóul, majd hónom alá csapva kicsi feleségem, elindultam hazafelé. Már mondatokká kezdtek összeállni a szavak a fejemben. Szépséges érzések kísértek a Király utcán. Asszonykámmal már a másnapi menüt tervezgettük mikor az Akácfa utca egyik sötét szegletében elénk állt a járdán egy piros sportautó. Olyan közel a ház falához, hogy alig lehetett elférni közte és a ház között. Az autóban egy férfi telefonált. Párom kezét elengedve előre engedtem, hogy tovább tudjunk menni a szűk résen, amit nekünk gyalogosoknak hagyott a szabályokra nagyívben tevő. Ekkor a férfi kiszólt a szélvédő mögül. Elnagyolt gesztusokkal kérdezte, hogy mit bámulok? Miért nézek rá? Mi nem tetszik? Erre odanéztem.

Egy cigány férfi nézett rám vissza. Nem román, szerb vagy horvát. Cigány. Nyakában vastag aranylánc. Kezében a telefonjával hadonászott, mint egy pantomimszínész. Szinte földbegyökerezett a lábam. Mi van? Mi történik? A feleségem halkan megjegyezte, hogy mi kérünk elnézést, de nem férünk el a járdán. Erre kipattant az autóból és kést rántva felém indult. Karomat rántgatta a párom. Én nehezen mozdultam a döbbenettől. Egész este azt sulykolták belém, hogy csak egyedi eset volt az, ami Veszprémben és másutt az országban történt. Fél órája még mindenkit keblére ölelt cigány nemzetem, majd most kést ránt, mert… Tényleg. Miért is?

Valaki magyarázza el nekem, hitevesztettnek, hogy mi történik körülöttünk. Miért kell egyazon este megtapasztalnom egy nép csodálatos kultúrájú és fegyverrel terrorizáló világát is? Melyik az igaz? Mindkettő? Egyik sem? Csak fényes nappal merjek a népem közt járni vagy lehetek magyar-cigány éjjel is? Legyek büszke származásomra vagy szégyelljem?

Ez lett nekem az est dilemmája, ami gondolom nem csak az enyém. Ha ez nem ugyanazon az estén történik – egy röpke félórán belül - akkor az én írásom sem ilyen kétségbeesettre kerekedett volna. Senki nem szeret gyűlölködni. Senki nem akar bántani egy másik nációt, de amikor a maga bőrén érzi a fenyegetést, akkor a legliberálisabb gondolkodó is megtorpan egy pillanatra. Aztán levonva az egyén és a társadalom felelősségének tanulságát megy tovább, mintha misem történt volna.

De én egyelőre még annak a pillanatnak a hatása alatt vagyok.

Szerintem…