Azt hiszed megváltoztál. Hogy felnőttél. Pedig nekem ugyanolyan vagy, mint húsz éve. Nekem mindig is ilyen voltál. Mert nekem már akkor is megmerted mutatni lágyan kékes fényű pillangószárnyaid. Neked mindig is megmutattam lelkem rejtett zugait ahol, azóta sem járt senki.

 

Emlékszem a találkozásunkra.

Egy utcabál volt a város másik végében – ahol te laktál. Kopott farmer kordbársonying. Persze kitűrve, hadd pukkadozzon a szoc-erkölcs. Tisza papucs és Lennon jelvény. Egy farönköktől ölelt homokozó szélén üldögéltem a Márka presszó mellett. A fák még zsengék voltak, mint mi. Aztán megláttalak. Olyan voltál, mint én. Sosem hittem, hogy ez lehetséges. Te szólítottál meg. A jelvényem volt az ürügy. Azóta őrzöm.

 

Gyermekszerelem.
Csodásan érdekes és izgalmasan rejtelmes dolgok. Olyasmit tanultunk egymástól, ami ma már olyan természetes, mint a lélegzet. Egy kéz a kezemben. Egy csók. Egy csendes ölelés. Persze mint minden gyermeket minket is hajtott a kíváncsiság. Mások karjaiba. De valahogy mindig megtaláltuk egymást a tömegben és a befejezetlen mondatainkat ott folytattuk, ahol félbeszakították. Aztán lopott csókok és titkosan csendes ölelések. Bárkit megcsaltunk volna, csakhogy egymáshoz hűek maradjuk.

 

Természetes volt, hogy mi akkor is fogjuk egymás kezét a fő utcán sétálva, ha csak barátként beszélgetünk közben. Ebben nem volt semmi tudatosság, csak akaratlanul is részévé váltunk egymás életének. Észrevétlen formáltuk a másikat, mint író a sorokat vagy egy dallam a verset. Megszerettük a másik által a kezünkbe adott könyveket és a közösen nézett filmeket. A zene pedig ugyanazokat az emlékképeket idézte fel mindkettőnkben. De ha mégsem az sem volt baj!

 

Emlékszem a hajnalhasadtig tartó sétákra a Duna partján. Megváltottuk a számunkra érthetetlen világot. Mi. Ketten. Mert ha mások nem is értettek minket, mi értettük egymás. Egy pillantásból tudtuk mit gondol a másik. Egy elejtett szófoszlányból is kitaláltuk a gondolatait. Akkor is engedtünk, ha tudtuk, hogy nem lenne szabad. Mert a szabályokat félve-megszegve is szerettük egymást.

 

Azóta is keresgéljük magunkban – és másokban - azt a valamit, amit engedtük elröpülni. Nem ment messze, csak mi nem akarjuk észrevenni, mert a fölnőttek világában már nincs helye annak a csak általunk értett feltétlenül önzetlen odaadásnak, amit az a kamaszszerelem adott nekünk.

 

Megváltozunk.

De csak a minket felületesen szemlélők szemében. Te az vagy, akit már tizenévesen is láttam. Előbb anyapillangó lett az én imádott kis izgő-mozgó hernyócskámból, majd egy pillangószárnyú tündér. Egy olyan huncutul rám kacsintó. Aki mostanra már tisztában van vele, hogy még mindig rejtőzik benne valami.

 

Valami, amit csak mi ketten ismerünk. 

 

Szerintem...