Jövő héten elmegyek egy SEXSHOP-ba és vásárolok egy olyan cuki cuccot, amit a „Kék osztriga  Bár” vendégei is megirigyelhetnének. Egy katonai boltban szerzek egy roham bilit, amiben a fejem ugyan nem tudom mozgatni, mert olyan nehéz, de minek is azt, hiszen nem akarok én másra is figyelni. Markáns bajuszt növesztek és kitetováltatom magam. Kiveszek egy nap fizetés nélküli szabadságot, felülök a kerékpáromra és elgurulok valamelyik unszimpi lap szerkesztőségének az épülete elé.

Útközben betérek egy bombagyárba. Veszek egy-két ártalmatlannak látszó tűzijátékot, amit a benzinkúton megspékelek egy kis koktéllal. A csomagtartóra felültetek egy bőrszerkóba öltöztetett szőke cicababát, hogy javítsak a megítélésemen és nehogy ratyinak nézzen a többi felvonuló. Felszerelek egy erősítőt és egy hangszórót is a biciklimre és motorbőgést fogok nyomatni rajta, hogy nagy fiúnak tűnjek és ne kelljen a csajjal se pofázni.
Úgysem értené miért ez az egész.

Tényleg miért is?

Gój vagyok. Hiszen én magam vagyok a nép és a nemzet. Pontosabban én is. Aztán még rajtam kívül több millióan. Azok is, akik más vallásúak, más szexuális beállítottságúak esetleg másképp gondolkodóak. Egy nemzeten és egy népen belül is vannak különbségek. Másságok. Ezen pár négyzetkilométeres területen kell elfogadnunk egymás kultúráját és szokásait. Együtt kell élnünk és dolgoznunk.

Cigány vagy zsidó. Meleg vagy hetero. Autós vagy motoros. Gyalogos vagy görkoris. Kékszemű vagy barna. Nem mindegy? Magyarok vagyunk. Ebben az Európa közepén elterülő, kicsit megtépázott országban kell élnünk.
Együtt.

Ha valamivel nem értek egyet azt meg lehet beszélni. Nem tetszik az, amit írtak rólam itt és ott? Nem tetszik, amivel megvádoltak erre vagy arra? Vagy tudomásul veszem, hogy nekik ez a véleményük és ezen nem tudok változtatni vagy megbeszélem velük, hogy kicsit más szemszögből is nézzék meg a történteket. A sajtószabadságért harcoltunk évtizedekig. Embereket hurcoltak el, mert leírták a véleményüket. Pedig nem rágalmaztak vagy bántottak meg senkit. Csupán leírták, amit gondoltak.
Ha ezt ma nem teheti meg egy újságíró, mert megfenyegetik vagy megverik az ugyanolyan sárba tiprása a sajtószabadságnak, mintha a hatalom tenné.

A hír szent!
A vélemény szabad!

Most itt ülök a baromira felcuccolt kerómon. Mögöttem egy vigyorgó plázacica. És a motorok bőgésétől nem hallom mit mondanak nekem mások. Látom, hogy beszélnek, de nem hallom.
Ha viszont hallanám, lehet, hogy nem érteném. Mert nem akarom tudomásul venni, hogy élnek ezen a földön mások is, akik ugyan olyanok, mint én, de mégis mások.

Hál’ Istennek!

 

Szerintem…