Az öreg mozigépész kerékpárja volt a legjobb dolog a filmek után a kisfiú életében. És most itt ül a vázon sekrestyés ruhában, az atya elől megszökve. Fejében az öreg sapkája és mennek a moziba.
Az emelkedő után Alfredo leszáll a drótszamárról és pihenésképp mesélni kezd.

- Csak neked Toto - mondja a fiúnak, aki imádja az öreg meséit. - Elmondok egy történetet. Üljünk le! - Leülnek az árnyasban.

Alfredo vasalatlan zsebkendőjével homlokát törölgetve puffan a földre. Az égre nézve sóhajt fel:
- Nyomorúságra nehézség!

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer, egy király. Ennek a királynak volt egy elkényeztetett lánya, aki amilyen szép volt annyira hiú is. Az apja nem törődött vele, mert az ország ügyei jobban lefoglalták. Az édesanyja egyetlen gyermeke lévén, mindent megadott neki, amire csak vágyott.

Egy nap a hercegnő tiszteletére bált rendezett a király és a királyné. Az ifjak mind a királylány lábai előtt hevertek s kegyeit keresték. Ő viszont átnézett rajtuk és csak limonádét hozatott velük vagy labdát dobott nekik a kertbe, hogy keressék meg. Majd nevetett rajtuk.

Egy valaki akadt csak a férfiak közül, aki nem rajongta körül. Az őrt álló katona. A királylánynak tetszett a deli vitéz, de csak a szeme sarkából figyelt rá. A bál vége felé mikor a zenészek már többet pislogtak, mint kottát olvastak volna a királylány észrevétlen leejtette az őrt álló előtt finom csipke zsebkendőjét. A katona úriember volt. Lehajolt érte, de a királylány kacagva tovább ment. Az éjszakai kertben csak a fáklyák fénye világított.

A hold álmosan elbújt felhőpaplanjában. A katona a zsebkendővel kezében kereste a sövény mentén a kacér leányt. Mikor megtalálta illedelmesen vigyázzba vágta magát és átnyújtotta a kelmét. Akkor a hercegnő megcsókolta és elszaladt, vissza a bálterem felé.

A katona semmit nem értett az egészből, de a szíve hevesen kalapálni kezdett. Abban a pillanatban beleszeretett a lányba. De hát kicsoda egy katona a király lányához képest? Utána iramodott. A királylány a lépcsőn lépkedett felfelé, mikor a katona utolérte. Megfogta a kezét és megvallotta érzelmeit. Közölte, hogy már élni sem tud a lány nélkül. A hercegnőnek jól esett a vallomás, de csak kacagott rajta.
– Ha képes vagy száz nap és száz éjjel várni az erkélyem alatt, akkor végül a tiéd leszek – mondta és nevetve felszaladt a lépcsőn. A katona nem ment utána. Megkereste a királylány erkélyét és ott várt alatta.

 

Eltelt egy nap. Kettő, majd tíz. Aztán húsz. A hercegnő minden este kinézett a függöny mögül az ablakon és látta, hogy a katona ott áll mozdulatlan. Eshetett eső. Fújhatott szél. Metsző hidegben hullhatott a hó. A katona mindig ott volt. Madarak szálltak a fejére. Csípték a méhek, de ő meg sem rezzent. A kilencvenedik napon már olyan sápadt és gyönge lett, hogy könnyek peregtek az arcán és nem tudta őket visszatartani. Már aludni sem volt ereje.

A hercegnő mindvégig figyelte. A kilencvenkilencedik éjszakán a katona fogta magát és elment. Azóta sem látta senki.

 

- Ez a vége? - kérdezi Toto meglepve.
- Igen. Ez a vége - válaszol kissé elnagyolt mozdulatokkal Alfredo - És ne kérdezd mi a tanulság, mert nem tudom. Ha rájössz oszd meg velem is.

Majd felkapja a hangosan nevető gyereket a vázra teszi és gurulnak tovább.

 

Szerintem..