Délelőtt a miniszterelnök jelölt ismertette az új kormány összetételét a frakciókkal. Túl sok meglepetést nem okozott senkinek, hiszen - az ismét kiemelten hangoztatott szakértői kormányzáshoz - egy szakértőt sem rakott bele a rendszerbe. Ismét a pártpolitika és a haveri kör üldögél majd a tűz körül.

 

Azok a haverok, akik már tönkrevágtak egy-két nagy céget majd több tízmilliós jutalmakkal és végkielégítésekkel a zsebükben egy másik vállalat igazgatói székében landoltak. Most karrierjük csúcsaként miniszterek lesznek. Nem a kihívás, hanem az új névjegykártyájuk miatt.

 

Isten látja lelkem bizakodó voltam. Végre valami történik. Valami más. Valami ütős, ami felrázhatja és ismét eggyé kovácsolhatja ezt a darabokra szakított nemzetet.
De nem!

Minden marad a régiben. Az ellenzék pedig – látva a kormányzó párt zuhanórepülés közbeni vergődését - harsányan röhög az egészen. És igazuk van. Ők hátradőlve fogják végignézni, ahogy a szocialisták öt százalék alá zsugorodnak. És ezért még tenniük sem kell. Megteszik helyettük a saját pártjukat – puszta féltékenységből és pozícióféltésből - szétszabdalók és megosztók.

 

Aztán a nagy talány, hogy hová lettek a történelmi zászlók?

 

A választ mindenki tudja, csak nem mondják ki. Mert köztük van az Árpád-sávos lobogó is, ami mostanra már a radikálisok elfogadott jelképe lett. Ezért - amiatt az egy miatt - a többit sem hozták be. Gondolom ez az eset is az új PR-kabinetfőnök fontoskodásának egyik iskolapéldájaként kerül majd be a köztudatba.

 

De a nap média kérdése:
Mi lett a libákkal?

 

Mindenki mást mond, hogy mennyi szárnyas lófrált a Kossuth téren. Ahogy a tüntetésen résztvevők számáról is. Kinek mi áll érdekében. Elolvastam mindegyiket és átlagot vontam. Ennyi! A libák egész délután együtt totyogtak - a Magyar Gárda nyugdíjas tagozatának tagjaihoz hasonlatosan - az ország háza körül. Aztán megpihentek egy zöld legelőn.

 

Gágogás, istencsapás és könnygáz.

 

Mikor az új miniszterelnök letette a hivatali esküt az utcán elszabadultak az indulatok. Mialatt a képviselők a Tisztelt Házban a Magyarok Szent Himnuszát énekelték az alsó-házi teremben, hallatszott, hogy a téren mások ugyanekkor eltorzult rekedtséggel üvöltik rájuk átkaikat. Mert valakinek semmi sem szent. Azért megmaradhatnának érinthetetlen ereklyék, amiket lehetne tisztelni még ebben a nagy széthúzásban is.

 

Majd az eső után a tüntetők is szakadtak.

 

Mikor a gárdaalapító kierőszakolta magának a szót és a mikrofont a FIDESZ hívei – szó szerint - hátat fordítottak neki és szép lassan elvonultak. Az egykori ifjú-kedvenc gyér számú egyenruhásával és libájával magára maradt a széles utcában.
De mit hittek? Azt gondolták, hogy a FIDESZ engedi, hogy egy kalap alá vegyék őket a randalírozókkal és az újfasiszta hagyományokat őrzőkkel? Ennek mostanában még a látszatát is kerülik. Hiszen olvasták azokat a közvélemény-kutatásokat, amikben feketén fehéren látható, hogy az ország több mint kilencven százaléka elítéli a rombolást is és a nyilaskeresztes eszméket is.
Mert nem ez a megoldás!
Hogy miből – melyik párt oldalvizén – talált magára ez a régi-új szervezet?
Arra ki emlékszik már?
És kit érdekel?

 

Mikor a narancsosok elvonultak a rendőrök elkezdték kitakarítani az utcákat. A könnygáz szaga ismét ellepte a belvárost. Voltak, akik hánytak és akadtak akik férfiemberhez méltatlanul elájultak a maró gáztól. Persze az okosak mindjárt megmagyarázták, hogy biztos ideggázt vetettek be ellenük a gyáva hatalom pribékjei.
Biztos!
A tankok meg elbújtak a metróalagútban és ott várták a tűzparancsot.
Istenem!

Azért látható, hogy hülyéből is jutott mindkét tábornak rendesen.

Néha mikor a televíziót nézem, lapozgatok két betelefonálós műsor között. A két pártcsatorna pont olyan, mint a másik csak ellenkező előjellel. A betelefonálók: dettó. Ugyanazok a csak a maguk igazát hajtogató, csőlátású és hallású tévedhetetlenek. Néha már olyan érzésem van, hogy ugyanaz a pár elmebeteg telefonál be mindkét műsorba. Csak egyszer ezen az oldalon. Egyszer azon.

 

Estére minden lecsendesedett.

 

A tüntetők szép lassan hazamentek, mert reggel korán kell kelni, hogy beérjenek a munkahelyükre.
Mert dolgozni kell! Mindenkinek!

Legyen az kormánypárti vagy ellenzéki. Radikális hazafi vagy fotelforradalmár. Pártkatona vagy ártatlan pártatlan.
Mert mostantól közösen és egy irányba kell húzni, hogy megmozduljon végre az országunk sárba ragadt szekere.

 

Jó munkát és szép napot mindenkinek!

 

Szerintem…