Pécs több mint egy évtizede a baloldal fellegvára. Amíg a Szocialista Párt markánsan képviselte a baloldali értékeket, addig a munkásemberek itt is rájuk szavaztak. De ez mostanra már megváltozott. Na, nem az emberek, hanem a pártok. Az emberek, maradtak baloldaliak. Nem lettek mindannyian munkaadó középosztálybeliek. Az ő politikai nézeteik nem változtak.
Az övék, nem!
Persze ezért is a válság a hibás.

 

De - minden ellenkező híreszteléssel szemben – az emberek nem hülyék. Jobban hisznek annak, aki felismeri, hogy a válságban fontosabb egy-két szociális boltot nyitni, mint a város szökőkútjait szappanos vízzel tisztogatni. Fontosabb a kulturális fővárostól ellopott milliárdokat előkeríteni, mint kétezer importált, ölelni vágyó, nyugdíjas aktivistával riogatni a bevásárló embereket a fő téren. Hogy az emberek jobban hisznek a tetteknek, mint azoknak a „Hello Pécs!” lufiknak, amiket a magukat kampányszakértőnek tartó lelkes amatőrök nyomkodnak a kezükbe.
Persze ezért is a válság a hibás.

 

Bebizonyosodott, hogy a szocialisták pécsi kampánystábja is teljesen alkalmatlan a választók megszólítására. Lekezelően és lilaködben lebegve szólnak az emberekhez. Mintha közük nem lenne hozzájuk. Kérdeznek ugyan, de a választ már nem várják meg. Mert viszontválaszra képtelenek. Hiszen nincs mondanivalójuk. Nem tudják, igazából mi foglalkoztatja a polgárokat. És nem is érdekli őket! Mert nem köztük és értük élnek.
Persze ezért is a válság a hibás.

 

És én a panelproli, miért szavazzak egy olyanra, akit nem érdekel a véleményem? Aki legyint rám. Aki a hátam mögött kinevet. Akinek nem én vagyok fontos, csak a szavazatom. Nem szavazok rá! Leszarom! Szavaztam már, mikor még hittem, de már nem tudok.
Becsaptak.
Nem csak a szocik.
Mindegyik.
Persze ezért is a válság a hibás.

 

Mikor azt hihettem, hogy végre engem képviselnek, akkor alaposan megváltoztak. Rövid idő alatt elfelejtették, hogy kitől kapták a mandátumukat és kinek tartoznak ezért kemény munkával, tisztelettel és felelősséggel. A választásokat követően, mintha kicserélték volna az addig csak rám figyelő jelölteket. Képviselőként már nem lehetett elérni őket, sem telefonon, sem személyesen. Az új helyzetben már nem álltak szóba a választóikkal.
Persze ezért is a válság a hibás.

 

Aztán újra jött a kampány.
Ott nyüzsögtek az ajtóm előtt. Mind. Egytől egyig. Megszólítottak az utcán és a kezembe akarták nyomni a szórólapjukat, amin persze semmi konkrétum, csak általánosságok, amiket nem lehet számon kérni, ha esetleg nyernének. A médiából ömlött az önfényezés és az ellenjelölt mocskolása. A két nagy párt unos-untalan hangoztatott jelszavai, amikben többet foglalkozott a másikkal, mint az országgal és az én sorsommal.

 

Önző vagyok?
Lehet.
Proli vagyok?
Tudom.
De ettől még nem vagyok kevesebb senkinél sem. Legyen az tehetős munkaadó vagy nagyképű képviselő.
Nem vagyok sem több, sem kevesebb nálad! Bár kerékpárral közlekedem és magam vásárolok a boltban. Néha étkezési jegyért.
És te sem érsz többet nálam! Légy bár jómódú királycsináló vagy megélhetési-politikus.
Te ezt másképp gondolod?
Persze ezért is a válság a hibás.

 

A lelki-válság.

 

Szerintem…